Az óceán sima, mint a vizek általában, akkor hogy lehet legmagasabb pontja? A jó kérdésre a jó válasz az, hogy az óceáni szigeteket nemcsak a legközelebbi szárazföldhöz, hanem magához az Óceánhoz is sorolhatjuk. Ott kezdődik az egész, hogy a világ leghosszabb hegylánca is errefelé található, Atlanti-hátság néven. Csak szégyellős, és szinte teljes mértékben víz alatt van. Miért kivételezzünk akkor azokkal, akik nem, és így a hegy teteje szigetként funkcionál, sokak örömére? Közülük is szó szerint kiemelkedik a Kanári-szigetekhez tartozó Tenerife (és egyben Spanyolország) legmagasabb pontja, a Teide. Ennek a sztorinak annyi keresnivalója van ezen a blogon, hogy sikló visz fel a csúcshoz, ami bizony meredek.
Januári nyaralásom során volt szerencsém ehhez az élményhez, a tenerifei utazás részeként. Az út nagyját a hegycsúcshoz közúton lehet megtenni (a többséghez hasonlóan mi is kirándulóbusszal mentünk), de az utolsó, legmeredekebb szakaszra már csak ez a felvonó visz fel. Már, amikor felvisz: szelesebb időjárás esetén (ami ilyen magasságban nem ritka) leállítják a közlekedést, vagy éppenséggel el sem indítják. Amikor mi mentünk, például egy tíznapos üzemszünet ért véget épp aznap - nem kicsit örültünk a szerencsénknek. Persze a holdbéli tájért amúgy is érdemes felmenni - de az élmény nem ugyanaz a csúcs megközelítése nélkül.
A holdbéli tájból sejthető, hogy a Teide vulkanikus hegy, mint errefelé általában jellemző. Mégpedig jelenleg is aktív, hiszen mindössze jó száz éve, 1909-ben tört ki utoljára. Igaz, azóta vulkáni melléktevékenységeket sem végez (gy.k. nem füstölög), a földtörténeti korok távlatában nézve mégsem lehet kialudtnak tekinteni. A történelemből több híres kitörése is ismert: 1706-ban például maga alá temette egész Garachico városát, és több környező falut is, 1492-es kitörése pedig más szempontból különleges: ennek ugyanis szemtanúja volt a közeli Gomera szigetéről a hajózni induló Kolumbusz, és az eseményt jó jelnek minősítette az útra - de lehet, hogy csak a legénység biztatása végett...
Az ott már a cél, és körülötte a vulkáni tevékenység alkotta „holdbéli táj”
Jön a járat – és nem lehet egyszerre mindenhova fókuszálni.
Megérkezés után elég gyorsan sikerült is szerelvényhez jutnunk. Hegyre fel!
Forgalmi iroda
A kötélvasút terveivel már az 1930-as években előállt egy helybéli, akinek svájci utazásai során tetszett meg ez a lehetőség. Kiépítése azonban csak az 1960-as években kezdődött el, és nyolcévi munka után, 1971-ben nyílt meg. Ehhez ismerni kell azt a tényt, hogy Tenerife csak jóval később lett turistasziget, mint a szomszédos Gran Canaria, vagy éppen a portugál Madeira: mivel az angolok ide nem jártak, a sziget virágzása csak a 70-es, 80-as évek folyamán vett lendületet, ami azonban azóta is tart.
Gyári tábla: bizony, import! Mégpedig nem kezdőktől.
A cél a drót nélkül közelebbről.
Visszatérve siklónkhoz, a "hegyi paraméterekről" azt kell tudni, hogy az alsó végállomás 2356 méteren, a felső pedig 3555 méteren fekszik. Maga a Teide csúcsa 3718 méter magas, ami azt jelenti, hogy a sikló ugyan közel visz a csúcshoz, de teljesen nem közelíti meg azt: erre nem is nagyon van fizikai lehetősége. A csúcsra egyébként csak a nemzeti park előzetes engedélyével lehet felmászni - a legtöbb turista a felső végállomásnál lévő kilátópontig jut el, és ott sem időzik sokat, mert a tengerparti 22-25 helyett 0-5 fok körüli a hőmérséklet, és a szél is rendszerint fúj.
Végállomáson, visszaindulásra várva.
Vulkáni kőzet, némi hó, és a sziget északi partja – részben felhőben.
A járműveket az építéshez vásárolták, de a pályával kilencvenes évek második felében - épp a megnövekedő turistaigények miatt - történt nagyobb renoválás során újabbakra cserélték, mellyel a Telefrico de Teide a világ egyik legmodernebb kötélvasútja lett.
Némi műszerfal is rontja a kilátást.
A jármű gyári táblája.
Szerencsénk volt, mert a busz visszaindulásáig még lehetett az alsó végállomáson kissé fotografálni a forgalmat. A bő 1000 méteres szintkülönbséget a járművek mintegy 4 perc alatt küzdik le, így a követés is ennek közelébe sűríthető szükség szerint (működik a felvonóelv, azaz a két párhuzamos kötélpályán mozgó szerelvény mindig az ellentétes irányba halad és egyszerre indul a két végről, ezáltal a lefelé jövő részben felhúzza a felmenőt), mi durván 8-10 percenkénti követést tapasztaltunk, ami azért eléggé turistaszezonnak mondható.
Leérkezés az alsó végállomásra.
És indulás vissza.
Fenn a távolban, úgy tűnik, repülőkereszt lesz.
A vonal különlegessége még - ami a fentebbi képen talán látszik is egy kicsit - hogy a pálya meredeksége nem állandó. Ennek a megvalósítása azonban a kiépítéskor már nem ütközött érdemben technikai akadályokba.
Búcsúpillantás egy-két érdekes vulkanikus formáció között.
A szolgáltatás igénybevételéhez retúrjegyeket adnak el (ki az az idióta, aki fennmarad?), amelyben a visszatérés időpontja nincs rögzítve, azaz időkorlát nélkül lehet a csúcsnál tartózkodni. A jegyárak 20-30 euró körül szóródnak, de önmagában ez az ár nemigen értelmezhető, mert a siklóhoz el is kell jutni valahogy: vagy turistabusz, vagy taxi jöhet szóba. Előbbi esetben a delikvens egy félnapos, vagy egész napos kirándulás keretében veszi meg a feljutást is, utóbbiban pedig lutrira megy, hogy mikor kerül sorra (amivel arányosan nő a taxi viteldíja). Viszont a fenti panoráma - bár nehezen komponálható fotóba - lenyűgöző. Belátható a sziget nagyja, és egyéb környező szigetek is látszanak többnyire a felhőktől. Ezért aztán, aki arra jár, annak mindenképpen ajánlott a program
Üdülőparadicsom naplementében. Vajon mekkora részét adja a spanyol GDP-nek?
