Június 4-e van, a trianoni békediktátum emléknapja. E cikknek nem célja a békeszerződés elemzése, ez a történészek feladata, egyébként is rengeteg cikk található a témában. E blogon szóltunk már a vasút és a határok viszonyáról a Határeset című sorozatunkban, ahol egy vasútvonal esetében közelebbről is megnéztük, hogy vágta el vonalainkat az új határ. Ma az emléknap alkalmából két érdekes helyszínt mutatunk meg közelebbről, ezekkel kicsit jobban elbánt a határ.
Az átvágott vasútvonalak
Mielőtt belekezdenénk, egy kis áttekintés szükséges. A fenti térképen különböző színű pontokkal jelöltük azokat a helyeket, ahol a Trianonban megállapított határok metszették a vasútvonalainkat. A szám döbbenetes: 48 helyen keresztezte 1920-ban a határt vasút. Ezek közül számos vonalat megszüntettek, néhány azóta is szünetel, de maradt pár amin még forgalom is van. A 48-ból 22 esetben megszűnt az átmenet (piros pötty), és sokszor az odavezető vonal is. Jelenleg mindössze 8 az olyan határátmenetek száma, melyeken személyforgalom nincs, de tehervonatok azért mennek át (zöld pötty), és 18 olyan átmenet van jelenleg, amelyeken át is utazhatunk (türkiz pötty).
A határok sajnos működő gazdasági térségeket vágtak szét, nagyobb körzetközpontokat összekötő szárnyvonalakat vágtak ketté, így rengeteg rövid, úgymond "sehova sem vezető" szárnyvonalat hoztak létre. Ezek életképességéről élénk vita folyt és folyik nagyjából a 60-as évek óta, és legutóbb a 2000-es évek végén zárt be néhány ezek közül. A határ ilyetén megvonásának persze - a győztesek részéről - jó oka volt, biztosítani akarták ugyanis a katonai elszigetelést és az egymás közti csapatmozgásokat, illetve áruikat dél felé könnyen el szerették volna juttatni. Nem véletlen tehát, hogy gakorlatilag ma is az országunk szinte teljes egészében "körbevonatozható". Egy részét ennek a körnek jómagunk is bejártuk, itt olvasható. Az alábbi térképen pirossal jelöltük a "kisantant vasútvonalat". Erről bővebben a Múlt-Kor történelmi portál honlapján lehet olvasni.
Az "Antant-körvasút"
Történelmi kitérő: sokan úgy képzelik, hogy a békeszerződést követően a határok hipp-hopp ott termettek, ahol ma találjuk őket. Ez a folyamat a valóságban évekig tartott, a békeszerződés maga ugyanis csak nagyjából körülírta a határt, a legtöbb esetben a "helyszínen megállapítandó vonal" kitétellel, melyet aztán a vegyes határmegállapító bizottságokra bíztak. A tényleges határ sok-sok tárgyalás és huzavona után nagyjából 1925-re alakult ki. A ma érvényes határainkat leíró eredeti (akár 1920-as) dokumentumokat itt lehet letölteni, a térképeket és leírásokat pedig itt.
Ezekben a dokumentumokban találunk két olyan momentumot, amelyek különösen érdekesek vasúti szempontból. Az egyik ilyen Lépesfalva-Somfalva vasútállomásának a sorsa. 1920-ban még kérdésként sem merült fel, hiszen a megállapított határtól igencsak messze esett (a trianoni szerződés Nagycenktől keletre, Peresztegtől nyugatra rendelte meghúzni a határt, és csak a soproni népszavazás nyomán került vissza a környék Magyarországhoz 1922-ben). Az így újonnan megállapított határ Ágfalvánál az Ikva folyó volt, azonban az említett vasútállomás Sopron felé eső váltója az Ikva hídján innen volt, tehát az Magyarországhoz tartozott, míg az állomás többi része Ausztriához került, ahogy ezt a fentiekben említett határokmány hivatalos térképe is mutatja:
Az osztrák állomás magyar váltóját a B20 jel nullája mellett kell keresni
Nem tudni mikor, de az állomást átépítették, a váltó Ausztriába került, így ma a GoogleMaps képére tekintve a két vágány széles Ikva-híd mutatja az egykorvolt állapotokat.
A teljesen osztrák állomás napjainkban.
A másik érdekességünk Kötegyán vasútálomása, amely viszont a mai napig őrzi ezt a kuriózumot.
A trianoni határ meghúzásakor a kötegyáni állomást eredetileg a felvételi épület és az áruraktár között vágta volna félbe a határ, később határkorrekcióval (a határ tényleges meghúzásakor, a tárgyalások eredmémnyeként) Magyarország területén maradhatott, kivéve a 3. és 4. számú váltókat Nagyszalonta felől, mert ezek Romániához kerültek. Hogy miért?
A trianoni határokmányok 1925-ből, piros keretben a lényeg
A furcsa határvezetés oka, hogy Románia ragaszkodott ahhoz, hogy a kötegyáni vasúti elágazás, legalábbis annak keleti oldala hozzá tartozzon. Ekkor ugyanis Nagyvárad és Arad között még nem létezett közvetlen vasúti összeköttetés. A Nagyvárad felőli vonal Nagyszalonta érintésével Kötegyánon csatlakozott a Békéscsaba-Püspökladány vasúthoz, Arad felől pedig Nadabig lehetett utazni. A Kötegyánról délkeleti irányban kiinduló Illye-Pusztahollód vasútvonallal való összeköttetést azonban továbbra is fent kívánták tartani. Így lehetett az, hogy az állomás Románia felé eső első váltóinak birtoklása biztosíthatta a szabad bejárást a román vasút számára. A Kötegyán és Illye közötti szakaszt végül a Nagyszalonta-Kisjenő-Nadab vasútvonal megépítése után hagyták fel.
Az E37-es jelű határkőnél látható, hogy a kötegyáni első váltó, és az illyei elágazás váltója román fennhatóság alá került.
Saját fotónk sajnos nem áll rendelkezésre, de a Panoramio oldalán találtunk egy nagyon szemléletest:
Forrás: Panoramio
Kitűnően látható, hogy az első váltó bizony nem magyar területen fekszik, és annak átállításához határon átnyúló munkát kell végezni...
Mindezek persze gondot okozhatnak akkor, amikor a határok átjárhatatlan falként nőnek országok között. A schengeni zónában viszont ezek már csak jelképesek, és remélhetőleg hamarosan ezt a határt is szabadon átjárhatjuk...