Átszállni pedig muszáj. A kicsit kifordított mondásban van igazság, a személygépjárművön kívül kevés az olyan közvetlen lehetőség, amikor egy közlekedési eszközzel háztól házig tudunk utazni, eljutni. Településen belül megteszi a kerékpár is, de hosszabb távon már ez nem annyira kényelmes, tekintettel az itthoni szállítási és őrzési körülményekre.

Egy régebbi berlini túrám alatt egyéb nyomós okokból ellátogattam a Berlintől északra található kisvárosba, Hennigsdorfba. A város neve sokaknak a járműgyártásról lehet ismert: Lokomotivbau Elektrotechnische Werke Hans Beimler Hennigsdorf = azaz az MX és MXa HÉV-szerelvények szülőhelyéről beszélünk.

Tekintsük meg a kialakult állapotot egy utazni szándékozó szemével!

 Az állomás előtti tér a korszerűsített állomással.

Tehát ha át kell szállni, akár egyéni közlekedésről tömegközlekedésre, akár gyalogosan, kerékpárral érkezve vasútra, autóbuszra, ahhoz korszerű, kiépített egyéb szolgáltatásokat is nyújtó csomóponton keresztül lenne kényelmes. Praktikus alapon átszállás közben lehet újságot venni, meginni egy kávét, esetleg berohanni a pékségbe. A fentieket figyelembe véve ezek az intermodális csomópontok, ahol a különböző közlekedési ágak kulturált módon megoldott átszállási lehetőségeit találjuk.

Nem szeretem az olyan csomópontokat, amelyeknél fényévekre vannak egymástól a különböző közlekedési eszközök, még ha az oda befutó járatok miatt ez néha valójában elkerülhetetlen. A nagyság és a zsúfoltság függ a területtől (mennyi áll rendelkezésre), a csomópontot érintő járatok számától és fajtájától (vonat, busz, villamos, esetleg metró, vagy gyorsvasút), valamint a tervező (optimális esetben) figyelembe veszi a leendő utasmennyiséget is. Nem értem, hogy Kelenföld egyes vasúti peronjait miért csak a régitől nem messze tervezett új aluljárókon lehet megközelíteni, valamint miért a peronok „nem használtabb” felére tették az új mozgólépcsőket. Ugyanígy hiányzik egy "hátsó aluljáró" a Keleti pályaudvaron is, itt mintha a 4-es metró elosztó aluljárója lenne alkalmas a későbbiekben egy pályaudvar alatti aluljáró fogadására. 

Hennigsdorfban a gyorsvasútról leszálltam, a nagyvasútra átszálltam. A többiek is ezt tették mindenféle hozzászólás, vállrándítás, vagy csodálkozás nélkül is. Nekik ez már természetes. Hála az ütemes menetrendnek, egy indulással "eltolva" az utazásomat ebédre és némi körültekintésre is volt időm. Itt nem délután kettőkor megy el az aznapi egy szem délutáni és egyben az utolsó vonat...

S-Bahnnal érkeztem Berlin felől, a vasúton továbbutazók némi vágányban tapasztalt folytonossági hiány ellenére közös peronos átszállással utazhattak tovább a csatlakozó járattal, egyszerre több irányban is.

Elhagyva a peronokat, újságos, étkezde, menetjegyárusító-automata, egy kis tér, és ettől balra a buszvégállomás fogadott. A végállomáson fedett és zárt kerékpártárolók, padok, szemetesek. Természetes módon közlekedett mindenki, várta buszát, vonatát, esetleg az autóval érkező családtagját. A vasút és buszállomás közötti útvonal egyszerű (egy balrafordulás) és rövid volt, a kitáblázottság alapján idegen is eltalált úti céljához.

Eddigi német barangolásaimat is figyelembe véve nekem nem nyújtott újat a rendszer, viszont sok ismerősöm csodálkozott rá a szervezettségre, vagy kételkedett a „Tényleg megvárják egymást!” mondatom után.

Nálunk sokaknak az átszállás nyűg. "Már elment", mert a Volán és a MÁV külön úr, nincs csatlakozás, vagy ha van, akkor csak megszokásból. A „csomópont” egy nagy sártenger (ellenkezője a ma divatos betontenger), vagy túlzsúfolt. Szerencsére jó példákkal is szolgálhatok, például a felújított körmendi állomással és környezetével, de sajnos már felújított és ellenpélda kategóriába sorolandó csomópontot is tudnék említeni.

Így csak egy gyorsvasúti fotó a sok közül.

Különbség, ami összeköt. Előttünk a 3. sínes S-Bahn, utána pedig a „normál” nagyvasút áll meg közös peronnál. Ezzel az apró trükkel kiküszöbölték, hogy foglalt vágányra kelljen bejárni.

Pár perc múlva a vonat indult Kremmen felé.

Ugyanezen vágány másik végén közben megjött a következő gyorsvasút is.

Autóbuszállomás

Fedett kerékpártárolás emeli a színvonalat és a kínálatot, előtérben a zárható tároló látszik.

A zárható tároló egységára: napijegy 0,75 €, hetijegy 3€, azaz 2-3 dönci hamburger ára.

A zárható tárolók sora. Ilyenek itthoni megléte esetén biztosan többen elgondolkodnának a kombinált közlekedésen.

Ez sem hiányozhat, karbantartott és tiszta mellékhelyiség.

Nemsokára a környék legrövidebb személyvonata indult Potsdam felé. Érdekes, mert a szembejövő két betétkocsival volt több. Mintha elkeverték volna őket.

Újabb személyvonat érkezik újabb átszállókat hozva. Hála az ütemességnek, az utazást előre meg lehet tervezni és a kitalált napirenden módosítani sem nehéz.

Egy kis vasútbarát bennfenteskedés: a vezérlőkocsi.

Na ezt én sem hittem el elsőre, mármint a szerelvény hosszát. :-)

Az egy szem kocsi belülről. Első osztály, menetrend, tiszta vécé kéztörlővel, ez nálunk sok helyen csak álom.

Átmeneti rész a földszint és az emelet között. Szerelvényenként egy-egy betétkocsival több itthoni elővárosi vonalon is el tudnánk viselni.

Többcélú rész: babakocsi, rokkantkocsi, bicikli, fél elefánt, ez mind befér.

Az emlegetett mellékhelyiség. Be mertem menni és nem csalódtam.

Emelet = kilátás. A régebbi kocsik légkondi nélkül nyáron elviselhetetlenek.

Konklúzió? Azért itt sem fenékig tejfel az élet, itt is pénzbe kerül minden. Viszont a tartományok és az államvasút is folyamatosan fejleszt, ellentétben a hazai "testvérszervezeteikkel", nekik minden egyes utasért keményen meg kell harcolniuk. Talán mert ott sokkal könnyebb egy utast elveszíteni és sokkal nehezebb egy újat kicsalogatni az autóból?

Az itthon látottak alapján egy kicsit pesszimistán kérdezem meg, hogy ehhez képest vajon fejlődünk, vagy csak a pénzt költjük? Átadjuk és utána lerohad, vagy ellopják, mert "nemazenyém"?...