Miután megjártuk a Balkán bugyrait, nyaraltunk az Ohridi-tónál, várost néztünk, és jártunk Koszovóban, elérkezett a hazaút ideje. Mivel az odaúton a Hellásszal éjjel mentünk, visszafelé nappali vonatot választottunk. A tapasztalatról rövid általános relativitás-elméletünk: nappal vánszorgó vonaton lassabban telik az idő.
Indulás előtt Szkopjében
Szkopjei utolsó esténk után reggel 8:20-kor indult a vonatunk Belgrádba. Mivel Szkopje és a határ között nincs nagy távolság, hamar el is fogyott a lendület, mert megérkeztünk Tabanovci határállomásra. A szokásos határellenőrzési procedúra itt is mintegy 40 percig tartott, közben a macedón villanygép helyére megérkezett a szerb. Vonatunk nem volt túl nagy, mindössze két kocsi, ehhez képest igen kevesen voltak rajta. A szerb oldali határállomás, Preševo pedig újabb jó fél óra ácsorgást tartogatott...
Kumanovo az egyetlen nagyobb város a határ felé.
Mozdonycsere a határállomáson
Schengen előnyein való merengést követően végre elkezdtük érdemben falni a kilométereket, vagyis elsőre ezt gondoltuk, de valahogy nem akart telni az idő. Viszonylag gyakran megálltunk, gyakorlatilag minden állomáson. Az utasforgalom nem volt kiemelkedő, néhány utas jött-ment. A Morava előbb széles, majd egyre szűkülő völgyében haladtunk felfelé, a koszovói határral párhuzamosan. A környék leginkább vidékies, kukoricaföldekkel és távolabb hegyekkel, egyedül a Macedónia felé vezető autópálya épül gőzerővel. A vonatunk sebessége pedig állandósult 50-60 km/h-ban.
Három óra alatt mindössze az alig 100 km-re lévő Leskovacig értünk, és ez elég demoralizáló volt, mivel Niš még kb. 50, Belgrád meg kb. 300 km távolságra volt. És az még mindig csak félút hazáig...
Köszönhetően azonban az alacsony sebességeknek, késést nem igazán szedett fel a vonat útközben, Nišben pedig mintegy 10 percnyi kávészünet is volt, itt kereszteztünk az ellenkező irányú nappali vonattal. Gondoltuk, hogy innen már gyorsabb lesz, a hegyek nem túl magasak, a folyóvölgy is szélesebb, lehet majd haladni. Nem sokkal Niš után azonban belefutottunk a pályaépítésekbe, ahol a két vágány közül az egyik ki volt zárva a forgalomból, a másikon meg 15 km/h-val vánszorogtunk egy teljes állomásközt mintegy 20 percig, közben a félig szétszedett vágányokon persze semmiféle munka nem folyt, pedig péntek volt...
Niš, a két szkopjei vonat találkozása
Pályaépítés nyomai, de a munkások sehol...
Paracin és Cuprija között botlottunk bele egy nagyobb vasúti projekt nyomaiba, egy nagy kerülőt készülnek nyílegyenesen levágni a vasúttal, így Cuprija is új állomást kapna. Az építkezés (késett) határidejét a tábla 2014. november 18-ban jelölte meg, ami kedden volt, de nem hallottunk ezidáig arról, hogy átadták volna...
Olasz hozzájárulással épül...
Az új pálya a jelenlegi állomást majdnem merőlegesen keresztezi
Az új pálya - itt is a felsővezeték épül először...
A másik becsatlakozásnál már vágány és peron is van, igaz előbbiből csak egy.
Lapovónál sikerült a fűtőház mellett lekapnunk pár Bobót, amelyekből azért még működik néhány Szerbiában, de a többség a parajosban áll...
Pusztuló Bobók
Utazásunk kilencedik órájában haladtunk át a Belgrádhoz már egészen közeli, de onnan még több, mint egy órányira lévő Kolari állomásán, ahol ki is tűztük célul, hogy legközelebb a másik Kolariba kellene eljutni, ami egyben Finnország legészakibb vasútállomása, a sarkkörön túl, és esetleg lehetne innen is indulni, mekkora poén már... Ha megvalósítjuk, akkor feltétlenül megírjuk itt. :)
Áthaladás Kolariban - talán egyszer a másikon is járunk... :)
Belgrádhoz közeledve relativitás-elméletünk még érezhetőbbé vált, unalmunkban az ablakban lógva figyeltük a vasút jelzéseit. Néhány sötét jelző közben mintegy 5 vörös jelző mellett suhantunk el 70-nel, mire a hatodiknál meglepetésre megálltunk, és hosszasan várakoztunk. Vajon mi szerint döntik el, melyiknél kell elhaladni? :)
Belgrád felé közeledve.
Érkezés után a szobormozdonnyal
Belgrádba érkezve sötét viharfelhők gyülekeztek, de úgy döntöttünk, hogy - mivel útitársaim még nem jártak Beograd-Centar állomáson, megnézzük. Trolival és gyalog (futva) értük el a '80-as években elkezdett, de máig befejezetlen, félig föld alatt fekvő állomást, majd a belgrádi "metróval", a Beovozzal elmentünk a helyi Moszkva tér (Vukov Spomenik) állomásra, majd az új CAF villamossal (melyhez hasonlók érkeznek hamarosan Budapestre is) visszatértünk a pályaudvarra, ahol gondoltuk, megvacsorázunk, de sajnos este 8-kor valamennyi vendéglátóhely konyhája bezárt már, így kiosztottunk egy nagy feketepontot. Az egyik kocsmában szerencsére szolgáltak fel melegszendvicset, így beértük azzal, búcsú-csevapozás helyett... Közben a vihar is átvonult, mi pedig elhelyezkedtünk a kissé szakadt, de azért kényelmes szerb hálókocsiban a Beograd gyorsvonaton.
Egy CAF villamos a 13-as viszonylaton
Beograd-Centar, a belgrádi főpályaudvar torzója egy korábbi képünkön
Vukov Spomenik mély-vasút-állomás
A Beograd - két mozdonnyal
Leszámítva a határon történt felzörgetést, egészen jól aludtunk Délegyházáig, ahol hatalmas fékezés kíséretében megálltunk a váltókörzet közepén. Kinéztünk, és azt láttuk, hogy a mozdonyvezető a térhangosító berendezéshez megy, és a forgalmistával eszmét cserél. A forgalmista a hangoson át adta az utasítást: "én nem láttam semmit, a jelző szabad vót, tessék kérem haladni!". Összenéztünk: ilyen mondatokat baleseti jegyzőkönyvekben szoktunk olvasni... :) Szerencsére valóban szabad volt a pálya, így kis késéssel megérkeztünk hosszú utunk után a Keletibe.
Hatalmas élmény volt az út, minden lassúsága, lepusztultsága, döcögőssége ellenére, mert mégis csak vonatablakból érzi át az ember egy ország igazi hangulatát.