Az előző epizódban szép lassan megérkeztünk Nagyszőlősre. Az időjárás egyre szomorkásabb lett, az eső is eleredt, ránk is sötétedett (májusi eső aranyat ér, vagy ahogy Boncz Géza mondta: májusi eső – aranyér…), és a tudat, hogy Nagyszőlős lakosságának mára csupán 10-15%-a magyar, egy kicsit el is szomorított. Szállásunk a Hotel Vinohradiv-ban volt, ami külsőre egy korának megfelelő állapotú szocmodern kockaház, belül ugyanakkor teljesen rendben volt, és a mintegy 2000 Ft-os fejenkénti ár sem volt vészesnek mondható, cserébe a város közepén van. Felfelé menet már láttuk, hogy van „Restavrácja”, és élet is van benne, és a pincér bősz bólogatása alapján várható is volt, hogy meleg vacsorát is adnak.
Hangulatos kockaköves utca Nagyszőlősön, eső utáni reggelen
Gyors felfrissülés után azonban, mikor megérkeztünk az étterembe, a pincér minden szláv nyelvtudását előszedve (más nyelven ugyanis nem tudott) sajnálkozott, hogy a szakács hazament, így ma már meleg ételben ne bízzunk itt…
Enni pedig muszáj, főleg egy egész napos vonatozás után, így most mi is összeszedtük az összes, korábbi szláv nyelvterületen szerzett tudásunkat (bosnyák, horvát, szlovén, szlovák, cseh, lengyel…), és az így kikevert „turista-ukrán” nyelven sikerült nagy nehezen megértetnünk szándékunkat, hogy „valahol Nagyszőlősön” van-e nyitva tartó étterem. Volt, hamar meg is találtuk. Kívülről elég puccosnak nézett ki, na mindegy, egyszer járunk itt, ennyi belefér. Bent halk zene, rendes éttermi díszletek fogadtak. A pincér karján fehér hangedli, az étlap azonban itt is ukrán nyelven íródott, ráadásul kurzív betűkkel, ami kb. az írott cirill megfelelője, így rögtön a „basic” szintről az „advanced”-ra kellett lépnünk az olvasási képességek terén. A pincér szintén csak ukránul tudott, azonban miután felismerte, hogy magyarul beszélünk, intézkedett, és a konyhából előléptetett egy fiatal fiút pincérré, aki magyar anyanyelvű volt – így már könnyebb volt a rendelést leadni. Aperitívvel, főétellel, itallal és desszerttel együtt sem sikerült 2000-2500 Ft-nál többet költeni, ez azért előre vetítette a teljes 4 nap költségvetését.
Nagyszőlős, állomás előtti tér. Komoly a felhozatal.
Másnap reggel belevetettük magunkat a nagyszőlősi vasárnapi piac forgatagába, annak közepében találtuk ugyanis a Borzsa-völgyi Kisvasút végállomását. A kisvasútnak két ága van: az egyik Nagyszőlősről, a másik Beregszászról indul, Komlósnál (Hmilnyik) ér össze a két ág, és halad Ilosvára (Irshava). Egykor tovább is mentek a vonatok a Kárpátok hegyei közé, de a kisvasút szépen lassan sorvad el, és egyre rövidebb szakaszon jár. Életben maradását talán csak a piacnak, a rettenetes közúti állapotoknak, és egy lelkes kis helyi önkéntes csapatnak köszönheti. Forgalom már csak piacnapokon: hétfőn, csütörtökön és vasárnap van Nagyszőlős és Komlós között, felfűzve a környékbeli – többnyire magyar – falvakat. A pályaállapot itt is a csodával határos – csoda hogy még lehet menni rajta… A sebesség 10-20 km/h közötti, viszont a fűtőház Beregszászon van, így az a pálya is járható, de a hasonlóan botrányos pályaállapot miatt ott menetrend szerinti vonatok nem járnak már. Időnként Ilosvára is felmegy még turistavonat, amit a helyi baráti társaság szervez bortúraként.
A reggel érkezett szerelvény még az érkezési helyén állt, a körüljárásra csak az indulást megelőzően röviddel került sor.
Piac a sínek között, mint ahogy azt távol-keleti útifilmekben látjuk.
Körüljárás lépésben a standok és emberek között, a mozdony tetejéből diszkréten távozik a kartergáz.
Körüljárás közben itt-ott odébb kell azért tenni a kirakott árut.
A piacon körbenézve, és az utasokkal kapcsolatba kerülve pici bepillantást kaptunk az itteni mindennapokba: a piacon természetesen minden eladó, legyen az használt háztartási gép, távol-keleti műanyag kütyü, vagy élőállat. A "hiánygazdaság" reflexei nem múltak el, és a magyarhoz képest "lyukasabb" szociális ellátórendszer, nagyobb feketegazdaság mellett törvényszerű is, hogy ez a piac a mai napig meghatározó a helyi lakosság számára. A kárpátaljaiak nagy része, ha nem is nélkülöz, de többet kell tennie azért, hogy ne kerüljön nehéz helyzetbe, elsősorban váratlan jellegű kiadásokkal. Feltűnő, hogy amerre a vonat eldöcög a kertek alatt, alig akad megműveletlen háztáji kert: szamóca, burgonya, és különböző zöldségnövények mindenhol. Az odaútban egy nyugdíjas vasutasnővel beszélgettünk. Elmondása szerint a nyugdíj magyar pénzre átszámítva mintegy 20 ezer forintot tesz ki, ami az ottani élelmiszerárakat tekintve elfogadható szintű, ám a közműdíjak már arányosan jóval magasabbak. A kertekben sok helyen magyar rendszámú autó áll, és minden családnál központi téma, milyen okmányok (útlevél, magyar személyi) birtokában vannak a tagjai: egy a lényeg, a határ átlépése minél könnyebb legyen, akár valamilyen munkát vállalna az illető, akár csak a "határt járná" - ahogy ezzel a finom megfogalmazással a környéken az alkohol, benzin, és dohánytermékek csempészését illetik...Ugyanez volt a téma visszafelé a mögöttünk kártyázó, magyarul beszélő romák között is. Szinte megelevenedett számomra "Horváth Pista: Szabolcs felé megy a vonat" című dala: az a furcsa érzésem támadt, hogy ha tehetném, ledobnám magamról a "tartózkodó, budapesti értelmiségi" identitását, aki idegenként, bár szíve szerint megtenné, nem ülhetne be fesztelenül a lármás, kártyázó-pálinkázó kárpátaljai cigányok közé. Akiktől ott és abban a pillanatban elirigyelte azt, hogy mennyire "tudnak élni".
Zöld folyosó a vasútnak.
A Borzsa-patak hídja Komlós előtt
Félreállított kincsek Komlós állomásán
A körüljárást a térmester kutya biztosítja
Vonatunk visszaindulás előtt Komlóson.
A Komlósig tartó 20 km-es távot oda-vissza bő 2 óra alatt döcögtük le, mondhatni eseménytelenül. Egy nagyszőlősi ebéd után (itt már gördülékenyen ment a kurzív cirill betűk olvasása) pedig ismét széles nyomközre szálltunk, hogy utunkat Lviv (vagy Lwów, avagy Lemberg) felé folytassuk, de előtte még megálltunk Beregszászon is egy kicsit, mivel a menetrend adta magát, két vonat között épp annyi időnk volt, hogy körülnézzünk a helyi magyarság központi településén. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola és néhány középület magyarországi pénzekből megújult (érzékelhető is egyfajta kontraszt Nagyszőlőshöz képest, melynek városképe a szovjet idők nyomait hordozza), de az infrastruktúra hiányosságai itt is érezhetőek voltak.
Kies ülőhelyek a kisvasút vagonjában
Nagyszőlős állomásépülete állja még az idők viharait.
Még mindig Nagyszőlős, egy Ganz D1-es vonatot hozott egy CSME-3-as dízelmozdony,
Ez már Beregszász, kicsit jellegtelenebb az épület.
Beregszász fő utcája is kellemes sétatér.
A sok fa hiányzik a hazai nagyobb városokból. Szerencsére itt még látni ilyet.
Így működik a normál-széles nyomtáv fonódása az állomások váltókörzetében: a normál vágány kifonódik, a széles elágazik váltókkal, majd a normál visszafonódik. Itt, Beregszászon normál nyomköz szempontjából nincs állomás, de ahol van, ott külön váltókörzete van a normál vágányoknak is.
Csendélet fonódott vágánnyal, a távolban egy Ganz-D1-es érkezik.
Visszadöcögtünk Bátyúba, ahol megvártuk a 99-es számú Ungvár-Kijev gyorsvonatot. Közben láttunk áthaladni néhány hatalmas tehervonatot és a már jól ismert Elektricskát is Csap felé, valamint a Budapest- (Pozsony- )-Kijev vonatot is, melyen jól felismerhetők az UIC-szabványú kocsik.
Bátyú személypályaudvar, D1-es érkezett Királyháza felől.
Munkács-Ungvár személyvonat ER2-essel.
Az állomás előtti téren egy szép Ikarus 256-os
Bekocogott egy kiszolgáló tehervonat CSME3-assal
Majd áthaladt egy végeláthatatlan tehervonat nyitott kocsikkal Munkács felé VL-11-es kétszekciós mozdonnyal
Előbb megjött a "nyugati" közvetlen kocsikat hozó, így összesen 17 kocsis vonat (az első 2 kocsi jött Budapestről, a harmadik Pozsonyból). A menetrend alapján nem láttuk, miért is megy két ugyanoda menő vonat 20 perccel egymás mögött... Mikor megláttuk a méreteket, már nem volt kérdés.
És megjött a mienk is, 18 kocsival. Irány a Plackart,és Lemberg!
Az ukrán vasúton, meg úgy általában az állami objektumok környékén nem nagyon szeretik a fotózást, bár a peronon egyszer sem szóltak ránk, azért felüljáróról már nem hagyják a tevékenységet, ami amúgy is feltűnő, mert errefelé nem nagyon csinálnak ilyesmit.
Irány tehát Lemberg a következő részben!