Pontosan 150 évvel ezelőtt, 1863 január kilencedikén nyílt meg a földalatti Metropolitan Railway Londonban – a világ első földalatti vasútja a Bishops’s road (ma Paddington) és Farringdon Street (ma Farringdon) között. Ezt a szakaszt ma a London Underground Circle és Hammersmith&City illetve a Baker Streettől a Metropolitan vonalai használják nap, mint nap, részét alkotva annak a sokszínű, egyben különleges rendszernek, ami ma London kötöttpályás közösségi közlekedése.
A vonal létrejöttének oka egyszerű volt: a 1850-es évek végére már számos vasúttársaság vonala elérte Londont, a mai nagy pályaudvarok: Paddington, King’s Cross, Euston, Waterloo már mind léteztek – ez a terület azonban akkor a város széle volt: a városatyák nem engedték be a vasutat a szűken vett London területére.
A probléma tehát adott volt: a Londonban munkát kereső napi több százezer ember tette meg a vasútállomásoktól a városig vezető utat ahogy tudta – gyalogosan, szekérrel – London városa már az 1840-es években megismerkedett a közlekedési dugókkal. A problémát tetézték a különböző pályaudvarok között átszállni szándékozó tömegek közlekedési igényei is, amelyek sokszor a város irányába, de még több esetben erre merőlegesen zajlottak. A vasúttársaságok nyomására kezdett körvonalazódni egy, a London északi részén lévő Paddington, Euston és King’s Cross pályaudvarokat összekötő vonal terve, mely pár átmeneti nehézség után végül 1863 januárjában megnyílt. A dátumot illetően egy kis pontosítás: a megnyitó ceremónia január 9-én volt, ám ezen a napon még csak a meghívott előkelőségek, illetve a társaság részvényesei utazhattak a vasúttal, a nagyközönség másnap, január 10-én vehette birtokba a vasutat. Az új vasútvonal a Metropolitan Railway (nagyvárosi vasút) nevet kapta.
A Metropolitan vasút később számos nyelven - így a magyarban is - tovább él, hiszen innen ered a városi földalatti vasutakra használt – metró szó.
A vonal megnyitása előtt a környék még egészen más volt, mint amit ma ismerünk: szegénynegyedek sora állt az akkori London város határain kívül. A városatyák többek között ezért is szorgalmazták a vasút megépítését – az alagutat a kor techológiájának megfelelően felülről ásva építették, így az építkezés egyben átalakította a környéket és a város fejlődését is megindította.
Nagyítható vonalhálózati térkép itt: http://carto.metro.free.fr/cartes/metro-tram-london/
Persze 150 évvel ezelőtt ez a vonal még más volt, mint amit ma metrónak ismerünk: föld alatt, de gőzvontatással (hol volt még 1863-ban a villamos vontatás), gázvilágításos kocsikkal közlekedett vagy fél évszázadon keresztül. A gőzvontatás emlékeit őrzi a Metropolitan vonal számos jellemzője, így például e vonalon utazva számos helyen bukkan a napfényre szerelvényünk: a felszín alatt futó alagút ugyanis felülről nyitott, erre a gőzös üzem miatt volt szükség. Villamosításra itt a múlt század elején került sor, bár – az elővárosok felé többször bővített – Metropolitan Line külső részein csak 1961-ben szűnt meg véglegesen a gőzvontatás.
Az első szakaszt rövidesen újabbak követték, 1884-re elkészült a London városa körüli körgyűrű (ami a Circle Line-ként ismeretes), illetve a Baker Street-től északnyugat felé a Metropolitan elkezdte a terjeszkedést az elővárosok felé. A társaság üzletpolitikájának szerves része lett az általa elért területek felértékelődése a vasút által kínált gyors belvárosi kapcsolat miatt – így a Földalatti a város fejlődésének a mozgatójává vált.
Londonban kezdettől fogva kevéssé volt jellemző a metróépítésben az állam és a város közvetlen szerepvállalása. Alapvetően magáncégek valósították meg a ma ismert kiterjedt hálózatot, melynek nyomát tetten érhetjük az elnevezésekben: több esetben sorolnak egy több elágazással, vagy akár alternatív útiránnyal rendelkező „vonalcsoportot” egyetlen vonal alá (klasszikus példa a Northern, vagy a District Line). Az egymással versenyző társaságok nyoma meglátszik London belső részein az átszállási kapcsolatokban (illetve azok nehézségében) is - az egyes vonalak annak idején nem egységes hálózatként, hanem inkább egymás konkurenseként épültek, a könnyű átszállás egyik vonalról a másikra nem volt szempont.
"Mind the Gap" - gyakran ismételt kifejezés a londoni hálózaton. Egészen pontosan "please mind the gap between the train and the platform edge" - azaz Kérjük, ügyeljenek a szerelvény és a peron széle közti résre. A belvárosi, néhol szűk ívekben fekvő megállókban - mint például a képen a Central Line Bank megállója erre igazán szükség van.
Hazai szemmel utazva a londoni metróhálózaton furcsa dolgokat tapasztalhatunk: nagyvasút és a metró közti határvonal elmosódik, néha el is tűnik. Annak ellenére, hogy földalatti, a hálózat majdnem fele a föld felett fut, a Metropolitan vonal végpontjától Amershamtől például a metró szerelvényei a Chiltern Railway vonataival hangolva (természetesen azonos díjszabással) indulnak el London felé, vagy Watford felé is, és ugyanazt a pályát használják például a Bakerloo vonal metrószerelvényei illetve az Euston pályaudvarra tartó ma már Overground márkanév alatt futó vonatok.
A Tube mai hálózatának sematikus térképe. Forrás: http://www.tfl.gov.uk/gettingaround/14091.aspx
A külső szakaszokon az állomások ritkák, és a tempó is jelentős (általában 40-45 mérföld/óra, azaz 65-70 km/h körüli de egyes szakaszokon akár 90-100 km/h sebességgel is száguldanak a szerelvények). A város alá beérve azonban sűrűsödik az állomások száma, és a pályasebesség is lecsökken (többnyire 25-30 mérföldes tempó a jellemző, ami hazai mércével mérve inkább a villamosos tempónak felel meg). A belső szakasz relatív lassúsága a kapacitásokat is korlátossá teszi - a csúcsidei túlzsúfoltság a különösen London belső részein probléma. Ezen okok kiküszöbölésére több szándék is napirenden van a Transport For London részéről: a metróhálózat felújításai mellett ilyen a nagy horderejű CrossRail beruházás is, amely egy új, Kelet-Nyugati irányú átlós kapcsolatot jelent majd Londonon keresztül.
A hálózat egy közel Pest megye nagyságú területet fed le (bár itt kell megjegyezni, hogy (az altalaj miatt) a Temzétől délre viszonylag kevés metróvonal fut - e területeket nagyvasúttal illetve a már említett Overground márkanéven futó gyorsvasúti hálózattal szolgálják ki. A vonalak közül a leghosszabb a Central Line a maga 74 kilométerével, de például a már említett Metropilotan vonal amershami végpontja is 40 kilométerre van London központjától.
A londoni metróhálózatot szokták gyakran Tube-nak (csőnek) nevezni az angol köznyelvben. A szó eredete a később, a múlt század elején épült mélyvezetésű vonalak sajátosságából adódik: a nálunk megszokottnál kisebb kör keresztmetszetű alagútra ragasztotta rá a köznyelv a Tube ragadványnevet. A mai Central Line ősét – utalva a mentedíjra – hívták először „Two Penny Tube”-nak. Ma már Tube alatt a teljes metróhálózatot értik, ideértve a felszín alatt futó, jóval nagyobb űrszelvényű vonalakat is.
Az elmúlt százötven év alatt számos példa van rá, hogy egykori vasútvonalból lett metró, de az ellenkezőjére is akad példa: Underground szerelvénye helyett ma vonatok járnak. Sőt, a világon talán egyedülálló módon Londonban pár éve meg is szűnt egy metróvonal: 2006-ban. Az East London vonal felújítás után már egy másik, Overground márkanéven futó rendszer része lett.
London kötöttpályás közlekedési rendszere sok érdekességet rejt – ezt a világot tervezi bemutatni blogunk az év során jelentkező sorozatában.