A mai írás a tőlem megszokottaktól bizony igencsak eltér. A jövő firtatása, a szakmai elemzések és a jelen értékelése helyett most csakis a múltba nézek, újabb oldalamról mutatkozva be. Még tavaly ősszel jártam meg ezt a túrát, de nem hinném, hogy sok minden változott azóta. Egy elhullott, értelmét vesztett mellékvonal a sok közül a mezőcsáti, nézzük mi maradt belőle!

A mezőcsáti állomás felvételi épületének maradványai. Se az utcafronti felirat, se az ablakok egy része, se az eredeti épület nincs már meg. A buszmegálló viszont még megvan, sőt üzemel is.

A száraz rizsa kimerül abban, hogy a vonal világ életében mellékvonal volt, és éppen megérte a 100. évfordulóját: 1906-ban adták át, és 2007-ig üzemelt rajta a személyszállítás. Szerepe szerint a közvetlen térségét, és annak központjának számító Mezőcsát városát kapcsolta Miskolchoz. Többször történt átépítés a vonalon, de  a mellékvonali jelleg, az infrastruktúra relatív elmaradottsága mindig jellemző volt. Továbbvezetésben, Tisza-hídban, egyebekben érdemben nem gondolkodtak soha. A vonal történetében az 1955-ös év hozta a legnagyobb változást, ekkor kötötték be ugyanis a tiszaszederkényi (később leninvárosi, ma tiszaújvárosi) erőművet, vegyi kombinátot, és a kapcsolódó projektként megépült várost a vasúthálózatba. Ezt úgy oldották meg, hogy a meglévő mezőcsáti vonalba kötöttek be Hejőkeresztúrnál. Ekkortól kezdett a két vonalszakasz külön életet élni: a felső nagyobb felújítást, villanydrótot is kapott, az alsó pedig sorvadt tovább a megszűnésig.

Kirándulásomat úgy terveztem meg, hogy a reggeli indulásra kalkuláltam ki vasúti megközelítést az üzemelő 89-es vonal felől, és a mezőcsáti végpontról egy részben buszos visszajutást a fővárosba. Miután a tiszaújvárosi vonal menetrendjét a hulladékhoz lehetne leginkább hasonlítani (egy újrahasznosítás se feltétlenül ártana), valamint a fővonali kapcsolódó gyorsvonatok is egyre fogynak, az egyetlen szóba jöhető alternatívával indultam reggel 8-kor a Keletiből. Közrejátszott a pályafelújítás Kál-Kápolna és Mezőkeresztes között, de a módosított menetrend a gyorsvonatra nézve nem adott érdemi időveszteséget. Mindaddig, amíg Kál-Kápolnán ki nem derült, hogy elszállt a bizber még reggel, marad a 40-es átgurulás Füzesabonyig és az is csak állomástávolságra.

Na persze akkor már kapcsoljunk össze két vonatot, bevártuk az IC-t (addig jött egy hasonló csatolmány szemből), majd mire minden fékpróba és egyéb sikerült, indulhattunk (bő 10 perccel a szemből megérkezés után - ilyen kapacitásszűkületen ekkora hulladékidő, szinte luxus...). Füzesabonyban még vagy negyed óra, mire a szétszedés megtörtént (kezdtem nem igazán látni a műveletben rejlő nyereséget), majd az egyik utas szóvá tette, hogy miért nem megyünk. Kinéztem, kijáratunk volt, az IC beszorulva mögöttünk, szemből is nyilván ránk várnak. A forgalmista menesztés helyett vele kezdett társalogni, aminek a végén az utas odalegyintett felé idegességében. Nem kellett volna, egyik fél részéről sem. Rendőrség, igazoltatás, ejnyebejnye, még 20 perc. Két "okos" ember jól kitolt másik párszázzal (ha a szemből ránk várókat is hozzáveszem). Utána mehettünk végre, érkezés Nyékládházára 70 perc késéssel, csatlakozás már persze sehol. Baromi ideges voltam, nem is annyira a 70 perc miatt, aminek kb. a felét a vasút a saját hülyeségeivel konstruálta, hanem amiatt is, hogy így négy kilométerrel kényszerűen megnőtt a gyalogtúra távja, ami amúgy sem ígérkezett kifejezetten rövidnek... Így aztán tempót is kellett diktálni (fél 11 helyett délre értem csak Hejőkeresztúrra, ahol az érdemi rész kezdődött), fogalmazzunk tehát úgy, hogy az egész nem így volt tervezve.

Tükrös reflex szerzőtárs nagy erőkkel dolgozik azon (nemcsak e blogon), hogy Borsodról a hegy-völgyes táj, vagy legalábbis dombvidék jusson mindenkinek az eszébe. Pedig az a "Borsod" részben nem is az, inkább Abaúj, vagy Zemplén ugyebár. És magának Borsodnak is több arca van: tudom jól, hogy amit ma mutatok, az a kevésbé ismert, mégis valahol érdekes, sokak turistatérképén kis fehér foltként jelenlévő földdarab, ahová én is alapvetően az egykor volt vasútvonal miatt mentem, nem pedig egyéb látványosság miatt. A fárasztó menet ellenére is úgy érzem, mégis jó volt látni mindezt.

A nap már delelőre hágott, mire közel négy kilométer trappolás után végre elértem a nullát. Hejőkeresztúr állomáson járunk, ez a nulla azonban a 89-es vonalra vonatkozik. Hiába, a szelvényszámok nem felejtenek...

Jön a tehervonat - persze ez is a 89-esen. A mezőcsátin lehetséges még, de igen ritkán fordul elő.

"Te mész jobbra, hűtlen babám, én meg megyek balra..."

Az elkanyarodás után már egyértelműbb a mellékvonali érzés. Még akkor is, ha fölötte az M30-as autópálya húz át, egy másik világot megtestesítve.

Továbbhaladva a nem túl "borsodias" borsodi tájon...

...amíg csak el nem érjük Hejőszalontát. Valaha állomás volt, ma már csak megállóhelyként használható...

 ...olyannyira, hogy a peront a kiszögelt kitérővágány visszakötésén túl találtam meg.

Útátjáró nem sokkal arrébb. Még üzemel! Nem részletezném, mekkora pazarlás ezt is itt pislogtatni a nap 24 órájában a hetente (havonta?) erre vetődő egy-két tehervonat kedvéért...

A síkvidéken a rétek a jellemzőek, de azért ezt is megszakítja időnként erdősáv. A vasútba még nem harapott bele a természet.

 Újabb átjáróhoz közeledünk...

 ...meg egy 10-es lassújelhez. Meglehet azonban, hogy nagy sebességkorlátozást már nem jelent így sem.

 Hejőbába-Hejőpapira érkeztünk. Szintén állomás volt valaha, de ma már még kevésbé az, mint a szalontai.

Itt némi kutyafuttatás óvatosságra intett (a gazdái messze voltak, és nem biztos, hogy lett volna bizodalmuk egy idiótában, aki laptoptáskával a kezében követi a síneket...), és ez lezavart egy szakaszra a vasútról. Inkább elővigyázatosságból, de a mögöttes krumpliföldön haladtam, ahol azonban az öntözőcsatornát nem vettem észre, mert eléggé be volt nőve. Szerencsére október vége ellenére nem volt aznap rossz idő...

Újra a pályán, tovább a cél felé.

Bár a faalj volt a jellemző, időnként betonaljas szakaszokat is találtam. Jó kérdés, mikor kapta az utolsó fazont a vonal, de nem látszik mindenhol olyan borzasztóan elhasználtnak.

A tábla a látszat ellenére a "közútnak" szól. Ha igaz, akkor Nemesbikkre érkeztem, amely megálló már jóval (évtizedekkel) a 2007-es leállítás előtt megszűnt, valószínűleg a falu tekintélyes távolsága miatt.

Ami viszont ide közel esik, az az M3-as autópálya...

Kevés vasútvonal dicsekedhet Magyarországon azzal a kétes dicsőséggel, hogy több autópályát is keresztez (külön szintben természetesen), a mégoly hosszú 100-as vonal például az M3-as Nyíregyházán túlra hosszabbodásáig egyet sem keresztezett. A 88-asnak kettő is jutott alig több, mint 17 km-es önálló szakaszán, de ez jelentheti azt is, hogy keresztbe megy a mai fő csapásirányokhoz képest.

Kicsivel arrébb pedig már Igrici jön, az utolsó megálló a végcél előtt.

Itt viszont csak megálló-rakodóhely volt régebben is, iparvágány-kiágazása ugyanakkor ennek is volt.

 Alig olvasható felirat - mégis az út során (Hejőkeresztúr óta) az első...

A peron már-már szokás szerint a váltó(k) után. Itt némi építmény-szerűség is maradt.

Egy érdekes műszaki megoldás. És megint betonalj...

A nap elkezdett alábukni, és én elkezdtem egyre keményebben vonszolni magamat, hogy a célomhoz érjek...

...ám eddigre kezdtem így érezni magam, mint ez a szelvénykő. Nem vagyok annyira elpuhulva, de azért a hosszabb gyaloglásokhoz nem vagyok edződve. Itt kezdett igazán hiányozni az a tönkretett nyékládi átszállás.

Ám mielőtt a maradék erő elveszne, az ellenfényes távolban feltűnik egy település, számottevően nagyobb, mint az eddigiek. Mezőcsát, végre.

Váltókörzet, ez már a vasútállomás lesz. Az útnak lassan vége.

 Itt a rakodó-létesítmények egy része is megvan még, talán hébe-hóba használják is.

 Az épület a vágányok felől - normálisabban ilyen napállás mellett nem sikerült...

 ...visszafelé azonban szebb valamivel. Négy vágány, klasszikus mellékvonali állomás.

Mezőcsát, végállomás.

A centenáriumkor a terjengő hírekből már tudhatták, hogy a jelen már nem tart soká. Talán Damoklész személyesen is jelen volt az emléktábla avatásakor...

Pillantás a vonal vége felé. Igen, valószínűleg tényleg vége van.

A miskolci busz előtt mintegy húsz perccel érkeztem meg. A végén néha szívesen lassítottam volna, de tudtam, hogy nem lehet, így még jobban elfáradtam, mint azt a táv indokolta volna. A mintegy 21 km a képek tanúsága szerint így mintegy négy és fél óra alatt sikerült. Miskolcra vissza sima volt az utazás (és főleg igen kényelmes ülve...), majd onnantól kezdődött a reggeli kálvária folytatása. A bizber megjavítására a "szakembereknek" egy egész nap kevésnek bizonyult. Vasárnap révén a délutáni-esti órákban számottevő utastömeg összeverődött eddigre, közel kétszázan ténferegtek tanácstalanul a Tiszain, várva valami épkézláb tájékoztatást a találomra kinyomott késések helyett. Én persze rutinból felszálltam az indulni készülő Nagyfröccsre Hosszú Lépésre, és már sejtettem, hogy csak Füzesabonyig megyek vele.

Füzesabonyban szembesültem mindazzal, amit sejtettem: a MÁV-csoport egyetlen vonat lemondását nem merte felvállalni, így a torlódás a nap folyamán egyre nagyobb lett: ekkor egy IC-szerelvény, egy egri gyors és a Campus Expressz dekkoltak ott a soron következő egri és hidasi személyek társaságában. A Campus épp akkor ment el, a jegyvizsgáló korrekt volt, végigjött és közölte, hogy ebben a disznóólban fogalma sincs, hogy mikor megyünk tovább. A Campus helyére közben megjött egy IC, majd egy saúji gyors, és valahová foglaltra bejártak a Zemplén Expressz Desirói is. Ezután leszállva (ezt ugye nem szabadna, a Hosszú Lépés papíron nem áll meg Füzesabonyban!) elmentem a régebb óta ott álló IC-hez, azzal, hogy úgyis az lesz a következő (senki sehol a peronokon, aki bármit is mondhatna a tárgyban...). A szembejövő után pedig kiderült, hogy igazam lett, gyors felszállás után mentünk is. IC-pótjeggyel nem piszmogtam, tudtam, hogy a jegyvizsgáló ilyen káoszban nemigen mer majd előjönni (az IC is majd' két órája ott állt már ekkor), és azon veszekedni, amiről viszont tudom, hogy az üzletszabályzat szerint szabályos eljárás ilyen helyzetben! Végül kb. 3:15 alatt értem Miskolcról Budapestre, és ezzel azt hiszem magasan rekordáltam aznap az utazóközönség körében. De ez már legyen a (még) működő vasút szégyene...