Az egy napos lembergi városnézést követő reggelen ismét vonatra pattantunk, hogy hazafelé vegyük az irányt. Visszaútra nem ugyanazt az utat választottuk, hanem – hogy lássunk más tájat is – az Uzsoki-hágó felé kerültünk. Ez 4 és fél óra "elektricskázást" jelentett Szjankiig, a vízválasztón lévő állomásig, majd ugyanilyen vonattal újabb 3 és fél órát Csapig. A kettő között pedig 2 óra várakozást…
EPL2T Elektricskánk reggel Lembergben. Kívülről modernebbnek néz ki, belül pontosan ugyanazt tudja, mint a régebbiek.
A jármű belső tere - utastájékoztató kijelző!! És működött!
De ne szaladjunk előre ennyire. A kora reggeli vonaton viszonylag sokan voltak, a napi 5 pár vonat közül egyedül ez ér el olyan vonatot, ami a Kárpátok túloldala felé is nyújt továbbutazási lehetőséget. Menet közben is volt fel- és leszálló forgalom a kisebb-nagyobb települések között, iskolába, munkába menők és a városi piacról a faluba hazamenők váltogatták egymást. Az egyik megállóban felszállt egy öreg néni, aki frissen sült, még forró pirogot árult a szatyrából. Vettünk is gyorsan, már nem emlékszem mennyibe került, de 100 Ft alatti volt a végösszeg. Az ételszagot aztán egy másik falu után disznószag váltotta: akkor csapott meg minket a valóság, amikor rájöttünk, hogy a szag forrása a szemközti üléssor alatt egy bekötött szájú zsákban utazó élő malac. Néha mocorgott, kicsit visított, ekkor kapott egy kis igazítást a tulajdonosától, aztán utazott tovább csendesen…
A pirogárus nem volt az egyetlen. Volt édességárus, egy harmadik utas pedig gyanús tartalmú palackokból, minden bizonnyal kvaszt árult. A Kárpátok innenső oldalán kegytárgyárus is jött...Elgondolkodtatásra késztettek ezek az alakok: ez itt "kelet", aminek kereslete van, annak lesz kínálata is. Az meg már nem tartozik ránk, hogy a vonat személyzete miként él együtt ezzel a jelenséggel. Magyarországon talán tíz éve is már, mikor utoljára láttam a bevásárlókocsival házaló büfések tán utolsó, már illegálban nyomuló képviselőjét: az egyik balatoni vonaton veszekedett a jegyvizsgálóval. Ugyancsak visszaszorultak már a szintén feketén működő "kocsmakocsik", melyek egyik-másik elővárosi személyvonatokat tettek balhéssá. Egy-egy magasabb kategóriás vonaton kívül ételhez-italhoz jutni idehaza nem lehet, noha igény minden bizonnyal volna rá. No de nézhetne ez ki másképp nálunk, mint úgy hogy a Haver és Tsa. Kft. rosszul öltözött munkavállalója, aránytalanul drágán egyféle szendvicset árul? Igen, más a HACCP szabványt nem látó kelet, és a mindenről számlát adó, agyonszabályozott nyugat. Nincs valami köztes jó megoldás, vagy nem térhetünk át a kettő közül bármelyikre...?
Falusi hullámlemez-megállóhely nemzeti színekbe öltöztetve
A vonalon Szambir a nagyobb település, idáig az enyhén hullámos Podóliai-hátságon vonatozunk végig. Innentől kezdődik a Beszkidek keleti része: a hágó azonban nem jelent éles földtani határt, a köztudatban "lengyel" Beszkidek, és "ukrán" Kárpátok elhatárolását a határmentiség hozta létre a köznyelvben, valójában mindkettő az Északkeleti-Kárpátok része. A vonat átlagos sebessége 40-60 km/h között változott, az ütemes rugózás az illesztéses pályán lassan kezdett kényelmetlenné válni a fapadon. „Messze van még Záhony?” – hangzott el egyre gyakrabban a kérdés.
Szambir nagy utaslépcső volt
A pálya fokozatosan emelkedett, mígnem 4 és fél órányi zötykölődés után megérkeztünk a vízválasztóra, Kárpátalja határára, Szjanki állomásra. A vonal többször megközelíti a lengyel-ukrán határt, néhol méterekre megyünk csak tőle.
Útban Szjanki felé, a Beszkidek vonulatai között
Az a kis patak a képen a lengyel-ukrán határ, ezt jelzik az oszlopok.
Az állomás egy széles hegyháton fekszik kb. 800 méteres magasságban. Induláskor lent Lvivben sem volt annyira meleg – május végén még vannak hűvösebb reggelek -, de itt fent kifejezetten kellemetlen idő volt, egy hódara-zápor is utolért bennünket, a levegő pedig fagypont közelébe hűlt. Leszálláskor rögtön igazoltattak minket, ami végül is érthető: egyrészt a határ innen is kb. 500 méterre van, másrészt kinézetünk (hátitáska, fotóstáska, laptoptáska…) igencsak elütött a fejkendős illetve micisapkás helybéli utasokétól. Egyébként úticélunk közlése, és az útlevelek gyors ellenőrzése után el is köszönt a civil ruhás rendőr, így megnéztük, mi újság a faluban.
Az átszállási idő normál esetben nem két óra: mi sajnos kifogtunk egy vágányzári menetrendet, ezért kényszerültünk hosszabb várakozásra. Számomra a legmeglepőbb az volt, hogy az utasok micsoda nyugalommal tűrték a helyzetet, attól függetlenül hogy jól öltözött fiatal nőkről, vagy viharvert öregemberekről volt-e szó. Mást szoktak meg az itteniek e téren - nem az a kérdés, mikor megy a vonat, hanem hogy van-e egyáltalán...
Szjanki állomás felvételi épülete
Hát, semmi. Egy pici falu, fent a hegyek között, a világ végén. Kocsma zárva, ezen kívül volt egy kisbolt, de igencsak szegényes kínálattal. Elsétáltunk a falu főutcáján a hegytetőig, de senkivel sem találkoztunk, hideg is volt, így a maradék időt inkább a váróteremben töltöttük, ami fűtetlen volt, de rajtunk kívül egész sokan várták még a „csatlakozó” vonatot.
Vonatunk érkezés után Szjankiban.
A kép csalóka, nem egyenesen, hanem jobbra halad a vonal, egyenesen csak kihúzóvágányok vannak - valószínűleg a domborzati viszonyok miatt
A falu temploma, háttérben az állomási vágányok.
Közért lehetett...
Várótermi komfortzónán is túl. Az időnként körbeadott vodka ellenére egyre elgyötörtebben vártunk a vonatra.
Az égből hulló jégkockák alatt megérkezett a várva várt vonatunk, melyről menet közben kiderült: nincs rajta mellékhelyiség. Ahogy közeledtünk, úgy tűnt egyre hosszabbnak az út Csapig...
A várva várt vonat Ungvár felől érkezett, és indult is vissza, ezek a vonatok Munkács-Szjanki viszonylatban közlekednek általában, és egy részük betér Csapra is. Örültünk, hogy valamennyire zárt helyen lehetünk, ha fűtés nem is nagyon volt. A sebesség hasonló volt, mint az előbbi szakaszon, sőt, az Uzsoki-hágóban lévő vonalkifejtésen még lassabban is mentünk. Az idő a hegyeknek ezen oldalán kezdett határozottan javulni, és a hőmérséklet is emelkedett a magasság csökkenésével együtt. Az Ung folyó völgyében lefelé haladva közelítettük úticélunkat, és késés nélkül meg is álltunk Csapon.
A kényelmi szolgáltatásunk az újabb 3 és fél órára.
A hágóból leereszkedve több nagyobb viadukton is áthaladunk
Vonalkifejtés: a kép közepén lent látható a pálya, amerre tartunk.
A drezina-ólak is megvannak még errefelé
Uzsok megállója
Itt már visszatértek a MÁV szabványépületek is
Ungvár felújított épülete elé az első vágányra érkeztünk.
Megérkeztünk Csapra.
Csapról két megoldás között latolgattunk. Mivel aznap már Budapestre úgysem értünk volna vissza vonattal, Mátészalkán foglaltunk szállást. Ide van közvetlen vonat Záhonyból, ami a kishatárforgalmi vonat érkezése után bő 10 perccel indul, ezt szerettük volna elérni. Úgy tűnt azonban, hogy az utasmennyiség és a beléptetési procedúra miatt erre nem sok esély van (kifelé utazáskor a határőrök nem tudtak ígéretet tenni arra, hogy az útlevél és vámvizsgálat mindig lezajlik a kellő időn belül), így inkább a másik lehetőséget, a taxit választottuk. Kialkudtuk a fuvardíjat, beszálltunk. Sajnos, mint később kiderült, lehet, hogy a vonat lett volna a befutó, mert bár az ukrán oldal hamar kiléptetett minket, a beléptetésre majdnem 2 órát vártunk a Tisza-hídon, így minden igyekezetünk ellenére a mátészalkai vonat után értünk oda az állomásra. Nem volt más választás, elmentünk hát Debrecenbe személyvonattal (lehetett volna Nyíregyházáról is menni busszal, de gyorsabb ez sem lett volna), és onnan átszállással Mátészalkára. Debrecenben Thomas, a laprugós blogtárs lecsatlakozott Budapest felé, és állítása szerint előbb pótolta korábbi hiányosságát, beutazta a 2-es villamos vonalát, majd némi éjjeli városi séta után befeküdt az első hajnali sebesvonat kupéjába, hogy reggel már frissen, kipihenten igyekezhessen munkába. Mi pedig mentünk tovább, de ekkor azért már relatíve gyorsultak az állomásközök, mert bele-belealudtunk a koromfekete alföldi tájba.
Mátészalkai szállásunkon aztán egy igen hatékony alvás következett, szinte tökéletesen sikerült megvalósítani a „gyorsan aludjunk és sokat” paradoxont: reggel 5:35-kor ugyanis már indult is a vonatunk, és még jegyet is kellett venni: Nagykárolyba!
Innen folytatjuk legközelebb a túra záróakkordjával, egy határ menti "kiegészítő" kanyarral, „ha már úgyis arra jártunk” jeligére.