Három főbűn a kedvezmény-politikában

Némi elméleti bevezető, valamint a szocializmus és az elmúlt húsz év néhány kedvezményének felidézése után, amint azt már ígértem, végre arról írok, mi a bajom a közforgalmú országos (helyközi) személyszállításban elburjánzott kedvezményrendszerrel. Az utazási kedvezményekkel három fő baj van, és ekkor szakpolitikai vagy pláne szakmai pillantást még nem is vetettünk rájuk, csak a mindenki számára nyilvánvaló problémákat láttuk meg: a kedvezmények túl nagy számban léteznek, túl bonyolultak és ennek ellenére sok esetben csábítanak a visszaélésre, valamint az előző két okból kifolyólag a hatékonyságuk, tehát alkalmasságuk a kívánt szociálpolitikai cél elérésére nagyon rossz.

Utoljára 2007-ben merészelt az akkori Gazdasági és Közlekedési Minisztérium az akkori Kormány elé terjeszteni néhány, kevésbé ismert utazási kedvezmény megszüntetéséről szóló javaslatot. A ritka kivételektől eltekintve a tendencia inkább az, hogy szinte minden tarifatermék megszületésével egyidejűleg annak kedvezményes változatát is létrehozzák, valamint hogy a szélesebb igénybevevői kört magukénak tudó kedvezmények létjogosultságát senki sem meri megkérdőjelezni. Ha tehát fel is merül a szándék az egyszerűsítésre, általában nincs olyan tétel, amelynél az elemi felháborodás ne fenyegetné politikai botránnyal vagy bukással a kezdeményezőt. Hogyan lehet ebből a csapdából kijutni? Egyrészt a teljesárú tarifa szintjének megfelelő megválasztásával, másrészt a meglévő kedvezmények szabályainak egységesítésével, és végül e két eszköz egyidejű alkalmazásával: ekkor a felháborodás, és az egy utasnál, egy időben jelentkező veszteség minimalizálható. Miért? Mérsékeltebb tarifaszint mellett a szűkebb kedvezményrendszer nem ütközik akkora ellenállásba, valamint ha egyes kedvezmények nem is szűnnek meg, de használati feltételeik egységessé válnak, legalább a kedvezménnyel kapcsolatos technikai műveletek (értékesítése, ellenőrzés) egyszerűbbé és hatékonyabbá válhatnak.

Egy ilyen kedvező elmozdulásra példa, hogy a vakok és gyengénlátók, a siketek és nagyothallók, valamint más fogyatékkal élők kedvezménye esetében a kedvezmény-mérték és -terjedelem, a kísérővel, a segítő kutyával és a kedvezmény igazolásának módjával kapcsolatos szabályok szerencsére már egységesek. Azon vitatkozhatunk, hogy a korlátlan 90%-os utazási kedvezmény a jogosultnak és a kísérőjének is nem túlzás-e.

A kedvezményrendelet (a közforgalmú személyszállítási utazási kedvezményekről szóló 85/2007. (IV. 25.) Korm. rendelet) melléklete jelenleg 43 sorban tartalmazza a szociálpolitikai kedvezményeket. Szerintem ez sok, és legfőképpen annak bizonyítéka, hogy a teljesárú tarifa szintje az államháztartás és az utasok teherbíró-képességéhez, valamint utóbbiak mobilitási igényéhez képest rosszul van meghatározva.

Potyautas a rendszerben. Neki jár a kedvezményes utazás?

A teljesárú jegy a kedvezményeshez képest problémamentes: az utas által igénybe venni kívánt szolgáltatási tartalomtól függ az ára, utólag ellenőrizni „csak” azt kell, hogy az utas a jegyének megfelelő szolgáltatást (dátum, viszonylat, komfortszint) veszi-e igénybe. Ehhez képest minden kedvezmény bonyodalmat okoz, mert a jegyvizsgáló az ellenőrzés érdekében nyomozói, pszichológusi és szociális gondozói készségekre is jó, ha szert tesz: az utas milyen kedvezménnyel utazik, jogosult-e erre a kedvezményre és ha igen, helyesen veszi-e igénybe azt?

Ha egy kedvezmény széles rétegeknek „jár”, akkor a kimaradtak megpróbálnak tenni azért, hogy ők is körön belülre kerüljenek. Ha egy kedvezmény nem széleskörű, de csábítóan nagy a mértéke, ugyanilyen folyamat indulhat be. Ha a kedvezmény nem egy objektív, nehezebben hamisítható kritériumhoz kapcsolódik (mint például az életkor vagy a lakóhely), akkor előbb-utóbb beindul a hozzá szükséges iratok hamisítása, utángyártása.

A jogalkotó és a vasúti társaság változó elszántsággal, de folyamatosan igyekszik a már fent hivatkozott jogszabályban található, szakmailag egyáltalán nem kimunkált, inkább csak szociálpolitikai kinyilatkoztatásnak tekinthető pontokat értelmezni, magyarázni és gyakorlati megvalósulását valahogy elérni. A rendelet 43 sorának magyarázata a MÁV-START Zrt. Díjszabásában 47 oldalt tesz ki, és a nem nyilvános, csak a munkavállalókra vonatkozó belső végrehajtási utasítás, állásfoglalás még ennél is több, az időszakos kedvezményekkel együtt egyidejűleg olyan félszáz belső rendelkezés szokott hatályban lenni. Ha egy szabályozási hézag tartósan fennmarad, akkor azt igyekszik minél több utas kihasználni, a „kiskapu” becsukása tehát újabb szabályt kelt életre, és a vasutasnak kötelező tudásanyag csak nőttön-nő. A folyamat eredménye – és bátran állíthatom, hogy sok kedvezmény esetében már ebben a stádiumban vagyunk – a vasutas és a jószándékú utas közös tanácstalansága, bizonytalansága a szabályok ismeretében és értelmezésében, miközben – gyakran nem szabályozási okokból – a rendelkezések továbbra is megkerülhetők, kijátszhatók.

Ha egy jogosulti kör alapvetően háromféle igazolvány alapján eleve négy kedvezmény-alaptípust vehet igénybe, de van még további (végtelen számú, mert külföldön kiállított) igazolványtípus is, a működési zavarok esetére rendszeresített igazolás, valamint az eddig említett iratok tartalmi fogyatékosságainak kiküszöbölésére még egy vasút által kiadott igazolás is, akkor óhatatlanul véletlen és szándékos hibák sokasága fordul elő a napi gyakorlatban. Igen, a tanulók kedvezményéről van szó: nappali, esti, levelező igazolvány, bármely viszonylatos, hazautazásos, csoportos és bérletre vonatkozó kedvezménnyel, külföldi diákigazolvánnyal, az ideiglenes diákigazolvány helyébe lépett, az intézmény által kiállított igazolással, valamint a vasút viszonylatigazolásával. Na, ki akar jegyvizsgáló lenni?

Ha a kedvezményrendszer átláthatatlan és betarthatatlan, akkor alkalmatlanná válik arra a célra, amelyért egyes elemeit létrehozták. Ha a rendszer csak növekedésre és bonyolódásra képes, öntisztulásra és egyszerűsödésre sohasem, az magában hordozza annak lehetőségét, hogy a döntéshozó szándéka szerint kedvezményezett réteg esetleg nem képes élni jogaival, mások viszont – mint arra több esetet ismerünk – jogosulatlanul is hozzájutnak az olcsóbb utazási lehetőséghez. Lássunk erre példát! Évről-évre előfordul, hogy a diákigazolványok nem készülnek el időben és a jóindulatú kisdiákok a régi diákigazolványukkal, vagy 60 naponta újra kiadott igazolással utaznak. Ha nem zökkenőmentes a kommunikáció az oktatást felügyelő minisztérium és a vasút között (nem az), akkor eközben egy-két kioktató letolást és utasleadási lapot is begyűjthetnek a vonaton: nekik tehát utazási kedvezményük ellenére garantáltan rossz élményeik lesznek a vasútról, mindeközben mások az interneten olcsón vesznek igazolványt is, matricát is – a kedvezmény szabályozása tehát gyakori változása és egyre nagyobb mélységei ellenére is a jóhiszemű felhasználó ellen hat, úgy, hogy a visszaélőket sem tartja távol.

A diákigazolványt könnyű hozzáférhetősége, és az általa nyújtott kedvezmény miatt mitikus légkör veszi körül: a felsőfokú szakképzésekre, felsőoktatásba jelentkezés (és az ott eltöltött idő) biztosítja a diákigazolvány legális úton történő birtoklásának lehetőségét. Lehet bejelentkezni egy képzésre, regisztrálni egy újabb félévre - aztán az intézményben eltöltött időt, és elért vizsgaeredményeket ne firtassuk...

Utazás diákigazolvánnyal.

A nyugdíjasok kedvezményénél hasonló érdekességeket találhatunk. Minden nyugdíjas minden évben kap egy Ellátottak utazási utalványa elnevezésű papírt, ebben vezetik a közlekedési társaságok, hogy mennyit utazott a jogosult. Igen ám, de a nyugdíjas ezt nem csak maga használhatja, hanem megoszthatja mással is. Ki ez a más? Házastárs vagy élettárs, utóbbi akár azonos nemű is, mindezek azonban csak akkor, ha ők is jogosultak nyugdíjra. A szabályozási feladat tehát az, hogy egy emberről, aki nem a saját utalványával utazik, hogyan állapítsuk meg, hogy házastárs, élettárs-e és hogy maga is jogosult lenne ilyen utalványra? Közös lakcím? Életkor? Anyakönyvi kivonat? Hordja magával a saját utalványát is? Ezekre a kérdésekre évek óta nincs válasz, a vonaton esetről-esetre alakul a gyakorlat: az utas és a jegyvizsgáló rámenősségétől függ az ügy kimenetele. Ez tehát egy újabb – valószínűleg jóindulatú – szabály, mely rengeteg bosszúság, elégedetlenség forrása lehet.

A kedvezmény „célt nem érését” általánosságban vizsgálva azt is láthatjuk, hogy ahol mindenkinek természetes, hogy „jár” a kedvezmény, ott a kedvezmények önmaguk, továbbá a mögöttük meghúzódó állami és szolgáltatói erőfeszítések nem bírnak túl nagy értékkel. Aki teljes áron tízezrekben mérhető értékű utazásokat díjmentesen vagy néhány száz forintért tesz meg, az gyakran fel sem fogja, hogy utazása értékének fennmaradó részét a költségvetés állja, tehát az adófizetők összessége dobja össze, és ugyanúgy nem érzékeli a nagyságrendbeli különbséget az ő hozzájárulása és a vasúti pálya, épületek, járművek létesítési és fenntartási költsége között. A díjmentesen utazó ráadásul pont olyan elégedetlen, ha késik a vonat vagy koszos, mint aki épp az imént hagyott a pénztárban öt- vagy tízezer forintot.

Utazás 65 éven felül, díjmentesen, korlátlanul.

Sőt, sajnos távolról sem demagógia az a feltételezés, hogy a vonatot soha nem a teljes áron utazók piszkítják be, rombolják szét, és az állomásépületet sem ők vizelik körbe.

A reformálhatatlannak tűnő kedvezményrendszer mellett a valós társadalmi viszonyok is szükségszerűen torzulnak egy idő után. Amikor a 70 éven felüliek díjmentes utazását a 65 éven felüliekre kiterjesztették, valószínűleg nem számoltak azzal, hogy mennyi ilyen korú ember képes akár naponta pénzkereső tevékenységet végezni, ha más nem, legalább egy kis zöldséget, virágot a piacra hordani. Ezek az emberek gyakorlatilag munkába járnak, amit persze megtiltani nem lehet, de az biztos, hogy olyan munkanélküliek ezt nem tudják utánuk csinálni, akiknek a busz vagy a vonat (még) fizetős. Ugyanígy, ha az Országház és az országos múzeumok látogatása ürügyén az iskolai csoportoknak díjmentes a vonat, akkor minden életre való pedagógus beleszervez a többnapos osztálykirándulásba egy-egy ilyen látogatást. Aztán a múzeumba már csak egy kísérő jut el, a gyerekek esetleg nem is tudnak arról, hogy nekik is volt egy ilyen programpont...

Hogyan lehet ebből a kedvezményrendszerből valami jobbat, igazságosabbat, egyszerűbbet alkotni? Egyáltalán javítható-e? Szükségszerűen elveszíti-e a választásokat, aki a 65 éven felüliek kedvezményéhez hozzányúl? A következő részben ezekre a kérdésekre keresem a választ.