Tirol - és ahogy magukat hirdetik, az Alpok - fővárosa talán azon ausztriai célpontok közé tartozik, ahol a magyar látogató ritkábban fordul meg - ez érthető is, hiszen a sógorok egyik legnyugatibb tartományáról van szó. Pedig Innsbruck mindenkinek tartogat érdekességeket, függetlenül attól, hogy az illető az ember alkotta szépet részesíti előnyben (beleértve a vonatokat, villamosokat is), vagy inkább a természetet kedveli - akár tisztes távolságból szemlélve, akár meghódítására is vállalkozva.
Egy város, ahol könnyedén a lábad előtt heverhet az egész világ...
A kevésbé frekventáltság magyar részről nemigen érthető, hiszen ha már Salzburgig eljut az ember, onnan már csak két további órát kell végigülnie a railjetek fedélzetén - összességében hetet, ha a közvetlen zürichi vonatot választja, de a legtöbb müncheni járathoz is csatolnak Bécsben egy odatartó második szerelvényt. Közúton is végig autópályán lehet haladni, de még a hegyek közé beszorított (és emiatt néha elég kalandos manővereket igénylő) repülőterén is elég komoly a forgalom, különösen telente. S ha mindez nem volna elég, a hétvégeken két különleges vonat is megáll a főpályaudvarán... a múlt luxusvonata, a Venice-Simplon-Orient-Express, és a jelenkoré, a Moszkva-Nizza közti járat.
Fentről jól látható, miért is kihívás itt repülővel landolni...
...ezért is jobb, ha inkább két lábbal a földön maradnáunk, választhatjuk a vasutat is. Ekkor ide, a főpályaudvarra érkezünk, ami közvetlenül a belváros szomszédságában van. A kép előterében az 1976-os téli olimpiára épült olimpiai falu látható.
Mivel a mi társaságunk fele Magyarországról a másik fele Angliából érkezett, mi egy harmadik megoldást választottunk... egy közelinek mondható nagyváros repülőterén találkozunk, amelyet mind Budapestről mind Londonból napi több járat szolgál ki, ugyanezen nagyváros főpályaudvaráról pedig kétóránként indulnak Innsbruckba vonatok. Aki a fentiek alapján Münchenre tippelt, az eltalálta. A DB-ÖBB EuroCity névre hallgató vonatok kevesebb, mint két óra alatt futják le a két ország két alpesi tartománya közötti távot, de nevükkel ellentétben nem itt végeznek, hanem a Brenner-hágón át tovább közlekednek Olaszország felé - a legtöbbjüknek Verona a végállomása, de van néhány, amely Velencébe vagy Bologna-ba is eljut. A fővonal mellett létezik egy kevésbé sietős megoldás is, amely viszont nagyon is megkapó módon küzdi magát át az Alpokon: a Karwendel-vonal Garmisch-Partenkirchenen át. Ennek már csak egyetlen szépséghibája akad: pár éve itt is már légkondicionált motorvonatok járnak, így nehezen tudjuk az ablakon kihajolva megörökíteni a hegyeket.
A DB-ÖBB-EuroCity-kbe az elsőként említett vasút legfeljebb csak a müncheni végállomást adja, a mozdony és a kocsik is osztrák kézben vannak.
A város környéki S-Bahn-forgalomban is az ÖBB az úr. Miután a DB ingavonatjai a hiányzó vészfékáthidaló miatt ki lettek tiltva a Karwendel-vonalról, a Talentek pótolták őket fél évig az osztrák oldalon, de azóta második generációs rokonaikat ismét Innsbruckig küldik a németek.
Német vagy osztrák, mozdony vagy motorvonat - a hegyek minden vonatfotóhoz jó hátteret biztosítanak.
Ha pedig megérkeztünk Innsbruckba, helyben is kellene közlekedni valamivel. Maga a város magja amúgy nem túl nagy, ha vonattal érkezünk illetve a szállásunk a belvárosban van, akkor gyakorlatilag majdnem minden fontosabb múzeum és látványosság sétatávolságban van. De pontosan a "majdnem" és persze a hegyek miatt nem ússzuk meg tömegközlekedés nélkül. Ez ma már csak villamosokból és buszokból áll, a trolibusz 2007-ben másodjára is megszűnt - járműparkján Brassó, Szófia és Vologda osztozott. A két megmaradt közlekedési ágra az "egységes" és a "modern" a legtalálóbb jelző... a gumikerekűek között csak szóló vagy csuklós Mercedes Citarokat találunk, az 1000 mm-es vágányokon pedig 32 db Bombardier Flexity teljesít szolgálatot. A viszonylatjelölés már kevésbé homogén, mert elméletileg a buszok kaptak betűket a villamosok pedig számokat (ez azonban hamarosan változni fog). A szabályt erősítő kivétel a 4-es busz, amely a szomszédos Haag-ba közlekedő villamost 1974-ben váltotta fel, és az STB néven rövidített Stubaitalbahn.
Az R viszonylat volt a két trolivonal egyike. A felsővezeték a megszüntetés után még több éven keresztül megvolt, már azonban semmi sem maradt belőle - itt a Triumpfpforte azaz diadalív előtt sem.
Ugyanitt a 32 járműből álló Flexity flotta egyik képviselője.
Nyolc évvel ezelőtt még a bécsi E1-esek testvérei jártak itt... ez a kocsi a városban maradt nosztalgiaként, a többi társának viszont Arad vagy Łódz lett az új telephelye...
...ugyanúgy, ahogy a Bielefeld-ből átvett DÜWAG-oknak.
Az óváros előtt csak elmennek a villamosok, mégis érdemes besétálni az ódon házak közé, ahol még a világszerte ismert gyorsétterem is megelégszik egy régi cégérrel...
Az utca végén a régi fejedelmi palota díszerkélye, a Goldenes Dachl, amely a város fő jelképe...
...de érdemes az odáig elvezető utca házait is nézegetni.
Már jobban a város szélén található Wilten bazilikája és kolostortemploma. De mi az ott előtte?! Villamos vagy HÉV? Mindkettő - az átjárhatóság már régen sem volt ördögtől való.
A villamosvágányokon régen jól elfértek a trolik is, de mégis csak a vaskerekűeké maradt a jelen a jövő és a múlt is. Itt éppen a legelső generáció szerelvénye, egy 1909-es motorkocsi és egy 1906-os pótkocsi érkezik a Marktplatz megállóhelyre.
Akármilyen harmonikus egymás mellett ez a motor- és pótkocsi, egyik sem "bennszülött", ráadásul nem is egy helyről érkeztek. Előbbi Zürichben, utóbbi Merano hálózatán kezdte meg a karrierjét.
Szintén olasz gyökerekkel bír ez az egyedi motorkocsi, amelyet a milano-i Breda gyár készített 1944-ben, eredetileg Belgrád számára, de a háború végül ide sodorta...
A wilteni templomok mellett lévő Bergisel a városi déli részén a kép baloldalán lévő, belvárost átszelő 1-es viszonylatnak és az Iglsbe feljáró 6-osnak is a végállomása.
Ennek a különcségnek jó oka van - az 1904-ben megnyílt Stubaitalbahn sokáig ugyanúgy külön üzemnek számított, mint a Wiener Lokalbahn. A Fulpmes-ig tartó 18 km hosszú vonal, amely az alpesi völgyben lévő falvaknak ad bejutást a tartományi fővárosba, sok tekintetben inkább emlékeztet vasútvonalra alagútjaival, vashídjaival. De a különállóságát sokáig még a 3 kV-os váltakozó áramú üzemével is hangsúlyozta, s csak 1984-ben lett a villamossal összekötve, annak egyenáramát megkapva. Ez új járműveket is jelentett... pontosabban csak abban a környezetben voltak újak, mivel azokról a kétirányú DÜWAG-okról volt szó, amelyek korábban Hagen és Bochum sínjeit koptatták. A Flexity-k forgalomba állásával ez a különbözőség is eltűnt - pontosabban nem látszik, mert a "falusi szakaszra" kiengedhető járművek műszaki tartalma részben eltér. Jogi oldalról már jóval korábban ledőltek a korlátok, mert a Stubaitalbahn és az IVB 1997-ben egyesült.
A megnyitástól nyolc évtizeden át ezek a motor- és pótkocsik jártak a vonalon, utóbbiak kaptak új szekrényt, de a motorkocsikon csak az áramszedőt - illetve némelyiket a fényszórót - cserélték ki (forrás: Wikipedia)
A Stubaitalbahn régi kocsiszínje (és felvételi épülete) ma a villamosmúzeumnak ad helyet. A jobb oldalon lévő pálya tart Fulpmes felé, ezt a régi időkben - mivel a másik végen nincs kitérő - gravitációs körüljárásra is használták.
Az itt látható szerelvény a helyi klub, a Tiroler Museumsbahnen kezében van, de a közlekedési vállalat is megőrzött ilyen motor- és pótkocsikat. Balra fent jól látszik az 1976-os olimpiára készült síugrósánc.
A múzeum mellett van az IVB járműtelepe, az összes közlekedési eszköz számára - beleértve azokat a nosztalgiakocsikat is, amelyek a régi remizbe nem fértek be.
Anya csak egy van... de Mutters állomásból is csak egy a Stubaitalbahn vonalán. 2004-ben a 100 jubileumot se nagyon respektálták az égiek...
A mai nosztalgiavillamosozás élményéből még az se von le sokat, hogy ebből a szerelvényből csak a fedett teherkocsi eredeti Stubaitalbahn-jármű - a hegyi tájon kevésbé fog az idő.
Nem a Stubaitalbahn az egyetlen, amely a városban semmiben nem különbözik egy hagyományos villamosvonaltól, de a város déli részén igazi hegyi pályává válik. Az 1900-ban megnyílt, de csak 1936-ban villamosított Mittelgebirgsbahn szintén a várostól délre található Igls hegyi falut közti össze Innsbruckkal - de a ma 6-os járatszámot vieslő viszonylat "belső" végállomása, az STB-vel ellentétben, ma is a város szélén található.
A 105-ös pótkocsi teljes egészében a gőzüzem korszakát idézi...
...míg a 111-es a villamosüzembe integrálás utáni '40-eseket. Hasonló pótkocsik készültek a Haag-ba átjáró 4-es vonalra is...
...ahová ezek a motorkocsik 1909-ben készültek. A furcsa összeállításban akár négy póttal is meg tudnak birkózni!
Egyvágányú pálya, a hegyre felkúszó vonalvezetés, a 6-os villamos valaha hegyi vasút volt.
A város a lábaink előtt fekszik miközben ereszkedünk a hegyvidéki pályán.
A Schloss Ambras megállóhely előtt még egy kis alagútra is szükség volt.
Maga a kastély leginkább fegyverek, iparművészeti műremekek és más kuriózumok kiállítóhelye (utóbbiak közé tartozik például Vlad Tepes egy portréja), de egy szép díszteremmel is rendelkezik.
A vonal fenyőerdők között kanyarog fel a hegyre...
...és még a felsővezeték oszlopai között is akad, ami fából készült.
Tantegert az egyetlen forgalmi kitérő a vonalon, de itt csak különleges alkalmakkor vannak vonattalálkozások - ez viszont hiába volt különleges alkalom, itt nem várunk ellenvonatra, mert ez volt a forgalmi járat!
Az erdőből kiérve gabonaföldek mellett vezet az út a fennsíkon...
...majd Igls-ben egy kellemes park közepére érkezünk a végállomásra.
Innsbruck közlekedéséről szólva nem hagyhatjuk ki a siklókat és kötélvasutakat, sífelvonókat sem. A várost és a völgyet északról és délről határoló hegyekre gyalogtúra keretében is fel lehet jutni, de a 2000 méter körüli szintkülönbségek ilyen módon történő leküzdése nem mindenkinek vonzó. Ezért már a korai 20. század óta különböző felvonók és kötélvasutak szállítják a kirándulókat. A város legismertebb ilyen járműve a Nordkettenbahn, amelyről feketén villogó térközjelző szerzőtárs egy korábbi cikkben már írt. Ha a völgyet délről határoló hegyre akrunk feljutni, akkor a Patscherkofelbahn (vagy ahogy egyik szerzőtársunk szokta mondani, Pancserkoffer-Bahn) lehet a segítségünkre. A városból a J jelzésű autóbusszal közelíthetjük meg az alsó végállomást, de a 6-os villamost is választhatjuk. Ahol pedig a terep már mind a busznak, mind a villamosnak túl meredek, ott kezdődik a felvonó. Az utazás két részből áll, az alsó, lankásabb és a felső, meredekebb szakasz között egy közbenső állomáson kell kabint váltani. Érdekes módon ez a kevésbé népszerű, pedig a Patscherkofel sok szempontból jobb választás, mint északi testvére. Mivel a nap nagy részében árnyékban van, a sípályák hóbiztosak, de várost fotozóknak is ez kedvez, mert a "túl oldalon" szinte egész nap ellenfény van. Ezeken kívül számos rövidebb felvonó üzemel még Innsbruck térségében, ami mindegyikben közös, hogy a bár nem részi a városi tarifaközösségnek, de az Innsbruck kártya érvényes rájuk, igaz csak egy oda-vissza utazás erejéig.
Ha pedig Innsbruck, akkor sikló és társai, de erről a járgányról korábban már volt szó.
Lebegjünk, vagy libegjünk is tovább a méltatlanul kevésbé népszerű Patscherkofelbahnnal.
Az angolos megnevezés jól rávilágít a város névetimológiájára.
Ha sikerült felérni, a cikkünk első képe fogad fent látványként - feltéve persze ha az időjárás is legalább olyan kegyes, mint nekünk volt. De Ellátott utas nosztalgiavillamosos képei is tudnak amellett szólni, hogy a város felkeresésének akár esős időben is meglehet a maga varázsa. A Hofburg, a Hofkirche, az Ambras kastély és a villamosmúzeum szintén elsőosztályú "rosszidős" program és azok számára is alternatíva lehet, akiktől távol áll a síelés vagy a hegymászás, kirándulás. Utóbbiakat viszont könnyedén megspórolhatjuk az itt leírt villamosokkal és kötélpályákkal, hogy egyszer életünkben a mi lábunk előtt is heverjen ez a különleges világ.
