„- Eh bien, mon ami, nem tudja véletlenül, hova megy ez a vonat?”

Legnagyobb sajnálatunkra ez a mondat így tudomásunk szerint sosem hangzik el a nagy Hercule Poirot-tól. Pedig nemcsak hízelgő lenne, hanem még találó is, hisz rengeteg alkalma lett volna rá megálmodójának életműve során. Olyannyira sok, hogy néha eltöprengek magamban: Agatha Christie vajon érdeklődött is a vasút iránt, vagy az ő korában ez ennyire természetes toposz volt? A krimi királynője ma lenne 125 éves.

Poirot-tól nem, de mástól igen, igaz nem a népszerűbb könyvek egyikében. A Listerdale-rejtély című novelláskötetben a Lány a vonaton című novellában a címszereplő felteszi ezt a kérdést. „Where is this train going to, by the way?” - így az eredeti mondat.

Kétségtelen tény, hogy a korban a személyautót egyrészt kevesen engedhették meg maguknak, másrészt alacsony üzembiztossága és az infrastruktúra relatív kiépítetlensége miatt ők is csak városon belül, vagy rövidebb távolságok megtételére használták. Sokszor látunk leírást száguldozásról is, de ezeket nem a mai értelemben kell valószínűleg érteni (noha feltehetően veszélyesebbek voltak, mint egy mai száguldozó). Jó példa erre a korai művek egyike a húszas évek elejéből, A titkos ellenfél. Ebben amikor a szereplőknek hirtelen Londonból Yorkshireba kell sietniük, a vonatot választják, és a milliomos Rolls-Royce-át inkább maguk után küldetik. A repülés még épp csak ekkortájt lépett át a gyerekcipőből a hőskorba, egyértelmű tehát, hogy nagyobb távok megtételére maradt a vonat.

Külön közlekedéstörténeti finomságra bukkan a figyelmes és érdeklődő olvasó, ugyanis a polgári repülés nyugat-európai beindulásáról egész pontos képet lehet a regényekből kapni. Az 1928-ban megjelent Titokzatos Kék Vonat című regényben az amerikai milliomos (akinek nyilván bármely alternatíva a rendelkezésére állna) vonatok között válogat, amikor minél gyorsabban a Riviérára kell utaznia Londonból (szóba se kerül repülő, és később semmi jelentősége nem lesz annak, hogy ő akkor vonattal ment). Azonban az 1935-ös Halál a felhők között című műben már több London-Párizs légi járatról is említést tesznek, egyiken a módos de nem dúsgazdag belga detektív is utazik, nyilván éppen azon, amelyiken maga a bűntény is történik (a könyv cselekményére az új közlekedési eszköz elterjedése feltehetőleg inspirálóan is hatott).

Ilyenek voltak a Kék vonat Wagons-Lits kocsijai. És mellesleg az Orienten is ilyenek jártak akkoriban, Agatha Christie szereplői tehát gyakran megfordultak ezeken. (Forrás: Wikipédia).

Nem csoda tehát, hogy – főleg az első időben – a különböző szereplők gyakran utaznak vonattal, azonban ezeknek a cselekmény szempontjából sokszor nem sok jelentősége van. Előfordul azonban, amikor az írónő kifejezetten megzavarja, félrevezeti olvasóját vasúti témájú eseményekkel. Például, aki nem tudja, hogy a legendás Ír Postavonat útja nagyobb részét nem Írországban, hanem Nagy-Britanniában tette meg (jellemzően London és Holyhead között, ahol aztán hajóra rakták Dublin felé) az hajlamos a Bertram Szállóban rossz nyomra tévedni, és bizonyos eseményeket gondolatban nem összekapcsolni. Az ír postajárat régi hagyomány volt, 1572-ben indult be, indulóhelye London volt, és 1576-tól járt Liverpool helyett Holyhead felé a rövidebb hajóút végett. A vasút megépülésekor 1839 és 1850 között megint Liverpool felé járt, de miután Holyheadbe is elértek a sínek, visszakapta korábbi útvonalát. A Virgin a mai napig üzemeltet ilyen néven járatot London és Holyhead között, de jelentősége nyilván megváltozott, szerepe átalakult, és könnyen elképzelhető, hogy már 1965-ben, az ominózus regény írásakor sem volt különösebben közismert.

Az Ír Postavonat maradványának menetrendje az üzemeltető társaság oldaláról

A motorizáció fejlődésének jó lakmuszpapírja az, hogy az egyik leghíresebb műben, 1939-ben, a Tíz kicsi négerből hat vonattal érkezik a helyszínre. A többiek közül kettő autózik, kettő pedig már ott van. A vasúti utasok az első- és a harmadosztály közt szóródnak, egyesek Londonból jönnek gyorsvonattal, mások máshonnan személlyel, de a vasút prioritása az országban tett utazásokhoz még mindig egyértelmű.

Kifejezetten érdekes aspektus az is, hogy a vonat sokszori megjelenése közepette egy olyan sem akad, ahol maga a vonat lenne a „gyilkos fegyver”. Szerelvény elé lökés, látszólagos öngyilkosság a síneken nincs, az egyetlen kísérlet erre a Mrs. McGinty halottban történik, ahol Poirtot-t sikertelenül próbálják az érkező vonat elé lökni, és van egy haláleset a Barna ruhás férfiban, ahol egy ember a metró sínjeire ugrik és áramütés áldozata lesz, ám róla elég hamar kiderül, hogy hiába fontos e momentum a sztoriban, csupán megijedt valakitől, és végül is baleset történt.

Evezzünk azonban azok felé a művek felé, ahol a cselekmény egyértelműen a vasút és a vonatok körül forog. A Titokzatos Kék Vonatot már említettem, de később az 1936-os ABC-gyilkosságokban is vasúti menetrendekre utal az „ABC” kifejezés, mégpedig olyanra, ahol nem a manapság megszokott táblázatos formában, hanem lényegében egy betűrendbe szedett névmutató segítségével tájékozódhatunk, amely ki van bővítve az indulási és érkezési adatokkal, külön-külön minden állomás esetében. Érezhető, hogy a kínálat mértéke, és a hálózatosság (azaz az állomások, vagy még inkább a vonatok száma az országban) még lehetővé tette ezt a szerkesztési formát, ami így is kevésbé informatív, hiszen csak az induló időpont és a végcél olvasható ki belőle, a megállási listát csak mindet külön fellapozva lehet megtudni, illetve azok számát a menetidőből saccolni.

Korabeli kiadás az ABC-gyilkosságokról - vasúti menetrenddel illusztrálva. (Forrás: Wikipédia).

Említést kell tenni a Paddington 16.50 című műről is, amely egy vonat indulási időpontját és állomását jelöli. Itt végre Miss Marple is kivonatozhatja magát, és a vonatok, valamint a vasúti töltés fontos szerepet kap az egész regény során.

A Paddington-pályaudvar bejárata. Ha éppen 16:50 körül jár, nem árt figyelni.

Megérkeztünk azonban a méltán egyik leghíresebb Agatha Christie-regényhez, azaz Gyilkosság az Orient expresszen! Elénk tárul többek között a korszak Európájának vasúti (és valamelyest politikai) rendszere is: a háború veszteseit kikerülő új útvonal a Simplon-hágó felé, Athénból érkező, Belgrádban felcsatolt közvetlen kocsik (ahol végre mindenkinek jut olyan hálófülke, amilyet szeretne), továbbutazási lehetőség London felé, satöbbi. Az írónő már a Halál a felhők között című műben megmutatta, hogy mi tette a krimiírók egyik legnagyobbikává. Ugyanis mert olyan eseménysort vázolni a bűntényhez, amelyben a körülmények tisztázása közepette elég hamar kiderült, hogy a cselekmény internalizált, így bármilyen indíték, vagy nyom kiderítése előtt a lehetséges tettesek száma végessé vált, mégpedig egy nem is túl nagy számban határozódott meg (ebben egyébként a Nyílt kártyákkal című műben ért fel a csúcsra, ahol összesen négy lehetséges gyilkos van, de ebben sajnos nincs vasút). Az Orient a mai Horvátország területén elakad a hóban (Vinkovci után nem sokkal, az írónő érthető okokból megkímélte angol olvasóit attól, hogy a vonat Strizivojna-Vrpoljénál rekedjen meg), így a tökéletes bűntényt tökéletes nyomozás követi, az utasok pedig a végkifejletig együtt maradnak, ezzel talán a létező legtematikusabb krimit olvashatjuk el, ezért is foglal el ilyen helyet a hírességek csarnokában. Érdekesség, hogy Biciklis Bakter szerzőtárssal kétszer utaztunk a jeles irodalomtörténeti helyszín közelében, mindkétszer decemberben, menetrendváltás környékén, és az első alkalommal tényleg kezdett is Vinkovcinál behavazni, a második utunkon viszont, amikor a feltételezett helyszínt is érintettük, nagyobb szerencsénk volt az időjárással.

Megint csak a vasút és a repülés szerepének átalakulása tűnik fel, hogy az 1934-es Orient expresszen a Taurus expresszről átszálló, Bagdadból Londonba tartó utas egyáltalán nem különleges jelenség, miközben az 1951-es Bagdadba jöttek című műben már minden érintett repülővel teszi meg ugyanezt a távot – jóllehet több nap alatt, sok leszállással, az egyes megállókon hosszabb, akár éjszakai tartózkodással.

Agatha Christie 1890 és 1976 között élt. A csaknem 86 év ma sem gyakori élethossz, akkoriban pedig még ritkább volt. Amilyen kort átélt, az azonban – ha lehet – még hosszabbnak tűnhet fel, mint az években abszolúte eltelt idő. Születésekor a Brit Birodalom fényessége csúcsán állt, a viktoriánus korszak közepén, igazi aranykorban. Évszázadok szokásai, életvitele, társadalmi rendszere ekkorra találkozott össze egy olyan jóléti helyzettel, amelyben igen sokaknak megvolt a stabil helye, és a boldog békeidőkben tán még máshol is hajlandóak voltak elhinni, hogy eljött a Kánaán és ez akár így is maradhat. Halála után néhány évvel már a Thatcher-korszak bányász-sztrájkjai zajlottak, amely egy háborúkban meggyepálódott, birodalmi nimbuszát elveszítő ország útkeresésének a végét jelentette, egy végérvényesen átváltozó, modernizálódó, egész másmilyen Nagy-Britannia eljövetelét. Gyerekkorában a klasszikus zenén és a népzenén kívül nem ismertek mást, mégis megérte még a Beatles feloszlását is. Ez alatt persze többször óriásit fordult a világ, ami nyilván mindenki életét befolyásolta. Termékeny írónőről beszélünk, nem csoda hát, hogy művei nem csupán krimik, de sokszor korrajzok is. Főleg a második világháború után szembeötlő, ahogy az átalakuló társadalmi viszonyokról, funkcióját vesztett nagyúri kastélyokról, valamint a letűnt kor egyéb emlékeiről és helyzeteiről ír. A vasút szerepe is nagyjából ezt a változási folyamatot követi: elsődlegesből útkeresővé avanzsál az írónő élete alatt, a Brit szigeten éppúgy, ahogy nagyjából mindenhol a világon.

„- A vonatok olyan könyörtelenek, nem, Monsieur Poirot? Gyilkosságok történnek, emberek halnak meg, de a vonat csak megy tovább.

- Igen tudom. Az élet olyan, mint egy vonat, Mademoiselle. Megy tovább. És jó is, hogy így van.

- Miért?

- Mert a vonat végül eljut az úticéljához, arról pedig van egy mondás az önök nyelvén, Mademoiselle. Az út végén találkoznak a szerelmesek.” – A titokzatos Kék Vonat