Bulgáriában, Szófia és Plovdiv között vonatozva nemcsak Pazardzsik az, ahol érdemes lehet közlekedési különlegességek miatt leszállni… egy megállóval előtte, Szeptemvri állomásán találjuk ugyanis az ország egyetlen kisvasútját, amelyet néhol szeretnek „balkáni Rhätische Bahn”-ként emlegetni. Túlzó volna az összehasonlítás, vagy inkább a „balkáni” jelzőn volna a hangsúly? Nos, olyan lélegzetelállító műtárgyakat nem találni itt, mint az Albula- vagy a Bernina-vonalon, és még ha hegyekből nincs is hiány, azért ez mégsem a több hónapon át hóval fedett csúcsok és a tehenekkel teli zöld rétek világa. S itt ugyan nem közlekedik Pullman-szerelvény, de nosztalgiavonatok azért akadnak, és az üzem nemcsak a hálózat hossza miatt hasonlít inkább Graubünden „államvasútjára”, mint a magyarországi erdei vasutakra…
Az 1926 és 1945 között közel húsz éven át, hat részletben megépült 125 (!) kilométer hosszú, 760 mm nyomtávolságú vonal Varvara állomásáig halad csak síkságon – innét a nem is annyira távoli múltig egy másik szárnyon Pazardzsik is megközelíthető volt – majd egyből nekikezd a hegymászásnak. Először csak a közúttal párhuzamosan, sziklák aljában, néha alagutakba bújva… majd egyre jobban beveti magát a sűrűbe, olyan kanyarokkal tarkítva, ahol könnyen látni a vonal többi részét… és akár az ellenvonatot is.
Indulásra készen Szeptemvri állomásán.
A táblából még nem is sejtjük, mekkora út áll előttünk... a "Mesta" itt nem a "helyek" akar lenni, hanem a vonat saját neve...
Varvara, még a hegyek alján...
Utóbbi állomás mellékhelyisége egyeseknek otthont is jelent... vagy csak az a fránya francia nyelv túl bonyolult?!
Nem sokkal később megjelennek az első sziklák és alagutak is...
A reggeli és a délutáni kereszt a vonal e szakaszán Dolene állomásra esik, ahol a címben lévő képünk is készült. Az állomás mögött már jól látszik az érkező ellenvonat...
...amely aztán meg is érkezik. A szolgálatot itt is egy olyan dolgozó adja, mint szerzőtársunk: egy biciklis bakter... 
A svájci párhuzamhoz azért itt is akad néhány tehén...
...de a biztosítóberendezés a legtöbb állomáson csak ennyiből áll az őrhelynél...
...és ilyen jelzőkben ér véget.
Ezen az alsó szakaszon még sorompóőrhely is akad.
Az utasok többsége – beleértve azokat is, akik csak alkalmilag járnak erre – csak a 39 km-re lévő Velingrad-ig marad fenn a szerelvényeken, ez a város ugyanis nemcsak méretével, hanem gyógyfürdőivel is a legfontosabb helynek számít a vasút mentén. Ennek ellenére a kínálat még itt az alsó szakaszon se sűrűbb… napi négy pár vonat közlekedik a teljes vonalon (ezek közül az egyik éjjel 2-kor indul Szeptemvri-ből!), meg ezen a rész-szakaszon egy hajnali betétjárat a nagyvasút irányában.
Velingrad-ban nemcsak az állomásépület szép kiterjedt...
...de itt még központi állítású váltók és fényjelzők is akadnak, ráadásul törpe főjelzők, mint a csehszlovák vonalakon.
Bent a váróteremben láthatjuk ezt a szép nagy csillárt... alatta pedig a gőzösük fotóját.
Ez nem a velingrádi fali menetrend, de a kínálat ott is csak egy vonattal nagyobb...
Az állomást elhagyva sokáig követnek minket a település házai, néhol nyíregyházi hangulatban az utcák között is haladva... de az állapotuk és a lakosságuk se sokkal jobb ezeken a részeken...
A következő szakaszon egyre kevésbé találkozunk a civilizáció jeleivel, de a természetet és a vasutat sem lehet maradéktalanul élvezni, amíg a vonat felér a legmagasabban fekvő Avramovo állomására, majd onnan le is csattog. Az Albula-vonalról is ismert hurokfordulókból nem sokat lehet látni a dús növényzet miatt, és a személykocsik nagy részében a modernizáció nemcsak nagyvasúti járművekben is irigylésre méltó kényelmet jelentett, hanem a kihajolást teljesen meggátló ablakokat is…
Érkezés Avramovo-ba...
Itt egy igen takaros kis állomásépületet találunk...
...ahogy ez egy rekorderhez illik is!
A szomszédos kis parkban kreatív megoldását láthatjuk a használt autógumik felhasználásának...
...ezt is azonban megunja az ember idővel, és várná a továbbindulást. De itt jön szembe a második vonat...
...már végre feltűnve a távolban...
...és végül csak befutva.
A Rodope túloldalán lévő völgyekben újabb érdekesség tárul a szemünk elé. Az itt lévő falvakban mecsetek állnak, és a színes ruhájú fejkendős, nők is inkább emlékeztetnek Törökországra… pontosabban csak emlékeztetnének, mert a bőrszínük kifejezetten világos. Ők a pomákok, akik bolgárok ugyan, de még a török hódoltság idején áttértek az iszlámra, az ezzel járó előnyök miatt. A múltjukat azonban nem tagadták meg, mert új vallásukba sokkal nagyobb mértékben emelték át a keresztény hitvilág elemeit, mint ahogy azt egykoron Mohamed próféta tette.
Indulás tovább Avramovo-ból...
...amíg ilyen falvak közé nem érünk.
A jellegzetes viseletű pomák nőkkel itt minden állomáson...
...és a vonatokon is találkozhatunk.
A völgyek után az utolsó szakaszon már fennsíkok következnek… és a végállomás előtt két megállóval a térség központja, Banszko, amely ha kicsit zötyögősen, de mégis gyorsan fejlődik ahhoz, hogy igazi síparadicsom legyen. A tömegek azonban autó híján sem a kisvasúttal jönnek ide, mivel a hegység túloldalán lévő nagyvasúthoz egyszerűbben kapnak buszcsatlakozást. Esetleg csak az utolsó hat kilométerre vállalják be, ha a kevésbé nyüzsgő Dobriniste-ben akarnak megszállni.
Razlog már egy új tájegység közepén fogad minket... innen még tíz kilométer és fél óra a végéig.
Dobriniste, végállomás...
...és a felvételi épülete.
Egy emléktábla arról, hogy ez már a vég, és az épület felújításáról...
...de utóbbi ellenére a guggolós WC itt is megmaradt.
Találni itt még hídmérleget is...
...miközben a mozdony körbejár...
...majd útra készül ismét Szemptemvri felé.
Ez már a másnap reggeli kép a Bansko-ra behaladó vonattal.
Itt vár néhány régi jármű is sorsa jobbra fordulására... a gőzös 1927-es CKD-gyártmány (az üzemképes testvére 20 évvel később készült Lengyelországban), de nem ismerős, ami mellette áll?!
Az bizony egy Ganz-motorkocsi...
A járművek körüli régi járműtelep elhagyatottságában is van valami idilli...
Bansko turisztikai központja szállodákkal és vendéglátóhelyekkel van tele...
...de ha kicsit odébb megyünk, elég sok félkész utat és épületet találni még.
Ezekhez az élményekhez, azaz a vasút beutazásához öt órára van szükség… irányonként! A nem túl bíztató átlagsebesség ellenére néhol még 45 km/h-val is haladnak a szerelvények, amelyek vagy nyugatnémet, vagy román mozdonyokból és helyi gyártású személykocsikból állnak. Egy gőzmozdony és három régi kocsi fel lett újítva nosztalgiavonatoknak, de ilyesmi inkább csak megrendelésre szokott közlekedni. Az államvasút viszont nemcsak ezzel igyekszik megállítani az időt, hanem azzal is, hogy a legtöbb szolgálati helyen van személyzet…
Az első dízelmozdonyok a '60-as években készültek a nyugatnémet Henschel-gyárban, ezekből hat áll még üzemben, a felük üzemképes.
Így néz ki az előbbi típus vezérállása belülről.
A következő két mozdonyszéria hasonló ugyan, de a kedvezőbb ár és a "baráti kapcsolatok" miatt már Romániában lettek utángyártva. Minőségük azonban elmaradt az elődökétől... ezt mi is tapasztalhattuk, mert keményen köpte a fullasztó füstöt. A legtöbbjüket el is adták Argentinába, már csak négy van a vonalon, amelyből kettőt használnak.
A tolatószolgálatot Szeptemvri állomásán a két TU6-os végzi... a háttérben a vagonjavító műhely áll, udvarán egy Dunakesziben átépített IC-kocsival, a jobb szélen pedig hálókocsikkal.
Az 1968 és 1974 között egy bolgár vagongyárban épült személykocsik az első modernizációban kapták meg a csak szellőztetésre alkalmas épület-ablakokat...
...de ezt leszámítva nagyvasúton is irigylésre méltó a komfortjuk a plüssel borított IC-ülésekkel. A kényelem azonban más szempontból is megbosszulja magát az ablakoknál: a több lábtér miatt nincsenek velük szinkronban.
Tavaly készült el egy újabb adag jármű, ezek megint lehúzható ablakokat kaptak...
...bent pedig fénycsöveket és függönyöket.
Nemcsak az ülések, a WC is közelít a nálunk ismert IC-színvonalhoz... ráadásul víz mindig van benne, de nagyon gyakran szappan és/vagy papír is!
A vasút megnyitásának évéből három nosztalgiakocsi maradt... emellett a nyitott peronos fapados mellett egy II/III. osztályú zárt peronokkal, valamint a háttérben némileg látható poggyászkocsi. A nosztalgiavonatok hangulatáról azonban csak külső linken tudunk mutatni egy videót...
A vonal teherforgalmából már csak a járművek maradtak meg a legtöbb állomáson félreállítva... köztük konténerszállító...
...és fedett kocsik, egy részük (ahogy az jobb oldalon is látszik egy kicsit) acélvázas felépítménnyel.
Akármilyen élő kövületnek is tűnik ez a vasút, nem lebeg felette a megszüntetés veszélye. Az elmúlt öt évben még emelkedett is az itt közlekedő vonatpárok száma, és egyre több mindent próbálnak tenni, hogy vonzó legyen a kisvasutazás. Mivel a kezdőponton van a legfontosabb olyan járműjavító üzem, amely személykocsikra specializálódott, így a karbantartás nem jelent problémát… és a marketingre is igyekeznek adni, például azzal, hogy a vonatoknak nevet is adtak. (A vasútról lelkes civilek egy nagyon jó honlapot is készítettek, amelyen külföldiül is megkaphatja mindenki azokat a válaszokat, amelyeket cikkünk nem adott meg.) Ezek alapján azt is kijelenthetjük, hogy nagyobb jövő áll előtte, mint a trolibuszüzemek nagy részének… ennek ellenére – vagy épp ezért – arra bíztatjuk olvasóinkat, hogy keressék fel Bulgáriának ezeket a részeit is, ahogy ezt mi is tettük az elmúlt nyáron, és az elmúlt két hónap cikkeiben.
