Egyszer régen már közvetve elsütöttük azt a poént blogunk lapjain, hogy az élet mindenképp egy nagy kaland, hiszen rengeteg alkalommal fel tudja kínálni nekünk a teljesen ingyenes Nap körüli utazás lehetőségét anélkül, hogy bármit is kéne tennünk érte. Ha azonban az ember visszatér egy utazásról, úgy illik, hogy beszámoljon az otthonmaradottaknak, mit is látott a távol töltött idő alatt. Most ugyan még az aktuális utazás nem ért teljesen a végéhez, de itt is sokak előtt hasonló feladat áll: egy kicsit utoljára rendet tenni a csomagok között, szétszortírozni az emlékeket, az ajándékokat, meg egy-két felesleges dolgot is még kidobhatunk. Utóbbira ugyan nincs nagyon szükség, és konkrét ajándékokkal sem szolgálhatunk így év végére – de az nem árt, ha egy kicsit rendet teszünk, és megint előszedjük azokat az emlékeket, amelyeket olvasóink, és persze mi magunk is a blognak köszönhetünk.

Lehet ugyan, hogy első ránézésre úgy tűnik az alkotó kedvünk, mint egy megállófélben lévő inga mozgása, és ráadásul erős szezonalitást is mutatunk (persze fordítva, mert mi inkább a nyári szezonban voltunk passzívabbak), arra semmi szükség, hogy bárki is eltemessen minket. Azt mondják, egy munkahelyen és egy párkapcsolatban, házasságban is hét év a vízválasztó… mi pedig idén még csak öt évesek voltunk. De nem úgy tekintünk a jövőbe, hogy akkor még legfeljebb jó másfél évünk van hátra… hanem úgy, hogy egyszer mindannyian túljutunk azokon a sorsfordító pontokon az életünkben, amelyek miatt csak 27 cikket sikerült termelnünk.

Mert ahogy egy éve is mondtunk, ilyen pontokból sokunknak kijutott – és a legtöbb pont olyan volt, amely soha nem jár egyedül. Akinek először egy nagyobb taggal gyarapodik a családja, ott nem sokkal utána jöhet a kisebb is – de ha még nem is jön, akkor is van esély arra, hogy szűkké váljon az eddigi lakóhely. Akinek pedig új munkahely jut osztályrészül, annak először meg kell állnia a helyét ott, majd ha ez sikerült, egyre több új feladattal, kihívással találhatják meg, vagy ő is megtalálhatja azokat. Néha azonban az állandóság is ekkora súllyal tud nehezedni az emberre, ha semmi sem változik… annál néha még az is jobb lehet, ha valami rosszabbá válik. Mert az legalább felszabadítja az emberben a negatív érzelmeket, és igénye lesz rá, hogy kiengedje magából a gőzt. A hazai viszonyok pedig erre idén is adtak elég indokot – ráadásul sokfélét is. Volt köztünk, akinek a nem éppen utasbarát díjszabási változási elképzelések bökték a csőrét, másoknak meg az, hogy a balatoni vonatpótlás nem úgy működött, ahogy kéne, majd miután a fejlesztések lezárultak a part mentén, a buszok nemcsak maradnak, de még suttyomban terjeszkednek is. A nemzetközi közlekedésben is jelenthetett kellő bosszúságot, hogy az áldatlan helyzeteket pótcselekvésekkel próbálják ellensúlyozni vagy épp elkendőzni – de mindezt hiába, mert a következmények máshol még súlyosabban ütköznek ki.

Mi lehet azonban még megoldás a mindennapok ellen? Még mindig az, ha elfordulunk tőlünk, és útra kelünk olyan országokba, amelyeknek szintén megvannak ugyan a politikai-gazdasági gondjaik, de látogatóként még kevésbé érezzük azokat. Legfeljebb csak nézünk, hogy itt-ott akadnak még lovaskocsik, hogy a vasút kb. két évtizeddel van lemaradva, hogy ilyen villamosokat nem találni sehol máshol – pláne nem postaládával az oldalukon –, hogyan képesek sufnituningolni Ikarus-trolikat, hogy néhány ZiU akad még forgalomban, és hogy nem zárnak be egy ilyen kisvasutat. (De közben nem is gondolnánk, hogy milyen szép városok is vannak arrafelé.) De nemcsak Bulgáriában, hanem Ukrajnában is csodálkozhatunk sok mindenen az oda- és a visszaúton meg némi kitérő közben is, pedig nem is mentünk olyan messzire az ország méretéhez képest. Nem kell azonban mindig az egzotikum, mehetünk „átlag turistaként” egy ismert és népszerű városba, mert ott is járnak villamosok, köztük egy-két igen szép régi darab is. Van persze még mindig köztünk, aki hű marad az egyik szeretett városához, és olyan is, akinek a borsodi buszozás jobban esik – kár, hogy úgy néz ki, erre már nem nagyon akad több lehetősége.

Van azonban még valami, ami segíthet túllépni a gondokon, még ha ezt olvasóink pláne nem érzékelhetik. Nekik is jól eshet ugyan, ha hangot adunk olyasminek, amit ők sem kedvelnek, vagy jobbíthatjuk a hangulatukat szebb, jobb, érdekesebb helyek bemutatásával – de számunkra ott van még az, hogy nemcsak egy sokaság vagyunk, amely bizonyos tekintetekben eltérő érdeklődéssel, nézetekkel egymástól függetlenül írogat a blogra, hanem egy közösség is, amelyet a közös érdeklődés mellett sok éves haverságok, barátságok tartanak össze. Ennek pedig a közös utazások (mint a bolgár út is) mellett a mindennapokban is gyakori találkozók is a részei, amelyen néha még távolba szakadt szerzőtársunk is tiszteletét teszi. Mi hiszünk és bízunk abban, hogy ez a közösség olyan erőt jelent nekünk, amelyből egyéni problémáink során is meríthetünk, és ez a következő évben is tud majd minket cikkekre ösztönözni. Mert biztos lesznek még kellemetlen dolgok a magyar közlekedés háza táján, de idén is gyűltek az úti élményeink egyenként és külön-külön – a forrás tehát nem apadt ki.

A következő napok azonban kevésbé szólnak majd e közösségünkről, ehelyett, ahogy ilyenkor szokás, ismét az egyén lesz fontosabb, aki a családja körében tölti a karácsonyt, vagy küzd még egyszer meg a mindennapokkal. Mégis így van ez rendjén – és azt tudjuk olvasóinknak is kívánni, hogy amellett, hogy megmaradnak egyénnek, ne feledjék az összetartó közös dolgokat. Mi azon leszünk, hogy a körülményeinkhe képest jövőre is sok ilyet adhassunk – addig is kívánunk "eseménymentes" karácsonyt és új évet minden kedves olvasónknak.